Nem csak az eredmény szép, hanem a munka is

0
792
• Fotó: Mihai Benea

Amikor megkérdeztem tőle, miért nem jelentkezik valamilyen virtuóz tehetségkutatóba, azt az egyszerű választ adta, azért, mert ő nem virtuóz. Sikereit a kitartó munkának köszönheti. Trombitás Márta tagja annak a fiatal vonósnégyesnek, amely néhány hete megnyerte a 27. kolozsvári Mozart Fesztivál keretein belül megrendezett, a nagy zeneszerző nevével fémjelzett előadóversenyt. Az Intono kvartett másodhegedűsét zenéről, életről, különleges „zenészéletről” kérdeztem.

Hogy lett a Trombitás kislányból hegedűs? Emlékszel még arra, amikor először vettél hangszert a kezedbe?

• Fotó: Madaras Renáta

Milyen szépen és tisztán énekel!” – mondták sokan, amikor dúdolni vagy énekelni hallottak. Emlékszem, sokáig nem értettem, mitől tiszta vagy szép. Nekem természetes volt, nem is tudtam, hogy van, aki másképp énekel. Ha jól tudom, az óvónők tanácsolták a szüleimnek, hogy kezdjem a Művészeti Líceumban az első osztályt. Most már látom, akkor nagy áldozat volt ez, mert naponta buszozni kellett az iskolába. Első osztályban két hangszer, a hegedű és a zongora között lehet választani. Zongorára felvételiztem, talán azért, mert az volt az ismerősebb. A felvételin a tanárok ajánlották a hegedűt, „most nehezebb, de több esélye lesz” – mondták. Nekem mindegy volt, a szüleim hozták meg végül a döntést, amiért nagyon hálás vagyok. Emlékszem, nagyon vártam az első hegedűórámat, ami kissé csalódás volt számomra. Csak éppen megérintettem a hangszert, elméleti bevezetővel kezdtünk. Aztán hetek teltek el, amíg a hegedű és a vonó is megállt a kezemben. De szerencsés voltam, mert sosem untam. Felfogtam, hogy ez kicsit lassabban megy, mint amire számítottam, de tudtam, hogy a legjobb, ha azt csinálom, amit mondanak – és éreztem, hogy jó kezekben vagyok.

Volt zenész példaképed a családban vagy olyasvalaki, aki erre az útra ösztönzött?

A szüleim nagyon tehetségesek – édesapám több hangszeren is játszik –, de egyikük sem képzett zenész. Nálunk mindig szólt a zene, de klasszikus zenét csak évente egyszer hallottam a tévében, a bécsi filharmonikusok újévi koncertjén, ami valójában annyira szórakoztató jellegű, hogy fel sem tűnt, hogy ez egy olyan zenei stílus, amihez nekünk nincs közünk. Nem volt számítógépünk, nem tudtam Youtube-on zenét hallgatni; harmadik osztályos koromban kaptam először egy kazettát, melyen Bach hegedűversenyei voltak. Rengeteget hallgattam, teljesen elbűvölt. Akkor kezdtem sejteni, hogy „mire megy ki a játék”, és halvány elképzelésem született arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.

Mi volt a legnehezebb és mi volt a legszebb az otthoni zeneiskolás, majd a kolozsvári zeneakadémiás éveidben?

Már iskoláskoromban tapasztaltam, hogy a munkámnak van gyümölcse; versenyekre jártam, díjakat nyertem, bőven volt részem elismerésben. De nagyon nehéz volt, rengeteg munkával járt. Ha csak rajtam múlt volna, sokszor abbahagytam volna. De nálunk nem volt szokás semmit nyafogásból abbahagyni, egyszerűen csak azért, mert nehéz. (Hál’Istennek!) A legnagyobb kihívás azonban mégis az volt, főleg a líceumban, hogy ezt az életstílust összeegyeztessem a hitemmel. Nem találtam a helyem vallásos, katolikus fiatalként ebben a „művészvilágban”. De, szerencsére, erre is inkább megoldandó problémaként tekintettem, mint akadályként.

Egyetemi éveim alatt rengeteg fantasztikus élményben volt részem, nagyon sok tapasztalatot szereztem. Nagyon jó tanárnőm van, akinek mindig fontos volt a fejlődésem, nem csak hangszeresként, hanem zenészként, emberként is. Ő nem csak az egyetemi vizsgáimra készített fel, hanem úgy nevelt, hogy zenekari tagként és tanárként is megálljam a helyem.

Kolozsvári életem egyik legszebb és legmeghatározóbb pillanata az volt, amikor 2017 tavaszán megalakult a vonósnégyesünk, mely az Intono nevet viseli. Sosem tapasztaltam még ilyen közelről az együtt zenélés örömét és lendületét.

Intono • Fotó: Mihai Benea

Mikor és hogy kezdődik egy átlag hétköznapod? – Hisz te reggel hatkor valahol már gyakorolsz.

Az idei évem annyira változatos és sokszínű volt, hogy nem is tudom, volt-e két egyforma napom, amit esetleg átlag hétköznapnak nevezhetnék. Jelenleg legfontosabbak a kvartettpróbák, illetve azok a zenekari projektek, melyekben éppen részt veszek. Ezek köré szervezem a gyakorlást, egyetemi órákat és azokat az órákat, amiket én tartok. Mindezek mellett igyekszem minél több időt tölteni a barátaimmal, ez nagyon-nagyon fontos nekem.

De ha visszanézek az elmúlt néhány évre, akkor a legátlagosabb az volt, hogy 5-kor keltem és, igen, 6-kor már gyakoroltam valahol. Nem volt máskor időm és lehetőségem erre, hiszen napközben óráim és próbáim voltak, és ez a személyes gyakorlás alapvető feltétele volt a fejlődésemnek. (Megjegyzem, egyáltalán nem én vagyok az egyedüli a kolozsvári zeneakadémián, aki ilyen éveket tudhat maga mögött.) Nem volt könnyű! A legtöbben nem értették, hogy miért csinálom, a barátaim is furcsállták, de amíg mások csak a tömérdek munkát látták, én láttam a célt is. És tudtam, hogy abban a helyzetben ezen az úton haladhatok a legjobban a cél felé. A titok az volt, hogy amit este gondosan elterveztem, azon reggel nem változtattam, akkor sem, ha általában másképp láttam, mert ilyenkor többnyire csak az álmosság és lustaság érvelt…

A gyakorlás, gyakorlat mit jelent a zenében és mit a hitben?

Számomra a gyakorlás, a zenében és a hitben egyaránt, folyamatosságot és kitartást jelent. Megismerni a célt és az utat életprogrammá alakítani. Ha a szakmai fejlődésemre gondolok, mindig olyankor a legnehezebb a gyakorlás, amikor minden labilisnak, sőt értelmetlennek tűnik. Kitartani akkor is, amikor a cél nem tűnik olyan szépnek és fényesnek, vagy néha egyáltalán nem látszik. Ugyanígy a hitben is. Vannak időszakok, amikor szinte minden megkérdőjelezhetőnek tűnik, minden száraz és unalmas. Kitartani ilyenkor azt jelenti, hogy visszanézek, belátom és tudom, hogy a megismert igazság, a cél örök és változatlan valóság.

Gyakran összetalálkozunk hétköznapi szentmiséken is. Miért „nem elég” csak a vasárnapi?

Hálás vagyok azért, hogy a szentmise sosem volt kötelesség számomra. Valami, pontosabban Valaki mindig vonzott. Ellenállhatatlanul. Lehetett bármilyen nagy a szárazság és sötétség, a szentmise volt az a „program”, az a „gyakorlat”, ami által sikerült megmaradni. Gyakran kérdezik az emberek, hogy a sok dolgom mellett hogy van időm templomba is járni. Érthetetlenül furcsa kérdés. Minden nézőpont kérdése, ez is! A vasárnapi szentmisét nem beszúrom más programok közé, hanem az A program, és minden más e köré alakul. Ez nem nagy dolog vagy furcsaság, teljesen egyszerű és természetes, főleg egy olyan városban, ahol az ember bőven válogathat a különböző időpontok közül. A hétköznapi szentmisékkel persze egy kicsit más a helyzet, ez már függ a programomtól. De óriási megtartóereje van, és hálás vagyok, hogy van lehetőségem hétköznap is részt venni szentmisén!

Szívügyed a környezettudatosság. Ebben a hited inspirál, és mivel tudsz odafigyelni a környezetedre egy nagyvárosban?

Néha az az érzésem, manapság a csapon is a környezetvédelem folyik. Mindenhol videókat látunk arról, hogy milyen hatalmas mennyiségű műanyag képes felhalmozódni óceánokban vagy a világ különböző pontjain, és szomorúan nézzük, hogy „ellepi a földet”. Aztán szidjuk a rendszert s az óriási problémára óriási megoldásokat várunk – mindig mástól. Én is valahogy így voltam, amíg egyszer mélyen belém hasított a gondolat, hogy elherdáltuk az ajándékot, nem vigyáztunk a földre. És úgy éreztem, hogy amíg várom ezeket a hatalmas megoldásokat, valamit tennem kell! Elkezdtem tudatosan vásárolni ilyen szempontból, próbáltam feltérképezni, hogy hol mit lehet csomagolásmentesen megvásárolni. És rájöttem, hogy nagyon sok mindent! Az elején nagyon furcsán néztek rám, amikor otthonról vittem a „csomagolást” kenyérnek, tejnek, gyümölcsnek, zöldségnek, tejfölnek, tojásnak stb., de kezdtek hozzászokni. Ha ez nem is jön össze mindig, próbálom megtalálni azt az árucikket, amivel a legkevesebb (műanyag) csomagolás jár. Nem mondom, hogy száműztem az életemből a műanyagot vagy a szemetet, de egyértelműen látom a különbséget, és ez jó. A gyakori kérdésre, hogy miért nem fókuszálok inkább az újrahasznosításra, azt szoktam mondani, azon túl, hogy nálunk az újrahasznosítás sajnos még nagyon hadilábon áll, a legbiztosabb annak a szemétnek a sorsa, ami eleve nincs. Kis lépések ezek, de én hiszem, hogy minden kis lépés, amit még szabadon és nem megkeseredetten (és erre nagyon figyelek!) tesz az ember, több az egy helyben állásnál.

Terveid – zenei téren – egyénileg és a kvartettel?

Nagyon szeretném, ha ez a kvartett megmaradna! Nem könnyű négy embernek, négy teljesen különböző személyiségnek, négy hangszernek, tizenhat húrnak eggyé forrni a színpadon, de fantasztikus élmény! A legcsodálatosabb az, hogy nem csak az eredmény szép, hanem a munka, a közösen megtett út is. Néhány hete első díjat nyertünk a Kolozsváron megszervezett Mozart-előadóversenyen, ami nagy álmunk volt megalakulásunk óta. Ez nagyon kemény munkának az eredménye, de óriási motiváció is egyben. Én szeretném, ha ez a vonósnégyes az egyéni fejlődésem beteljesedése lenne. Emellett remélem, hogy a közeljövőben sikerül állandó munkahelyként tekinteni egy olyan zenekarra, ahol elmondhatom, hogy megérte ilyen sokat dolgozni az évek folyamán.

Lengyelfi Emőkével a Mária Rádió kolozsvári stúdiójában

Jelent valamilyen többletet az, hogy együtt zenélsz a testvéreddel?

Mindenképpen igen. A testvérem másfél évvel kisebb nálam és nagyszerű hegedűs. Talán hátrány, hogy a kvartettpróbák alatt a nagyon különböző személyiségek és vélemények ütközésekor mi nem „idegenként” kezeljük a problémát. Vannak igencsak családias hangulatú, visszafogottnak nem mondható viták, ami valahol természetes. 22 év (nem akármilyen) ismeretség után nem tudunk csak szakmailag tekinteni egymásra. De én még mindig jóval több pozitívumot látok az együtt zenélésben, mint negatívumot. Sőt, szorosabb lett közöttünk a kapcsolat, hiszen a próbák miatt szinte naponta találkozunk, ami addig azért távolról sem volt így, miután elköltöztünk otthonról.

Milyen életet szeretnél magad előtt látni, ha ötven év múlva egy kényelmes fotelből kellene visszanézned a megtett utadra?

Amikor a jövőmön gondolkodom, gyakran eszembe jut Cseh Tamás: „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”. Jó lenne már tisztábban látni, biztosabbat tudni… aztán a jelenemre nézek: mindaz, ami most van és most jó, elképzelhetetlennek tűnt pár évvel ezelőtt. Hiszem és tudom, hogy az utat nem egyedül járom, és ahogy eddig, úgy ezután is alakulnak majd a dolgok. Ha azonban mégis egy mondatban kellene összefoglalnom, hogy mire tekintenék vissza ötven év múlva szívesen, akkor azt mondom: szeretném látni, hogy a gondjaimra bízott életek megtapasztalják a boldogságot, keresik és szeretik az Istent.

Kérdezett: Serbán Mária

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here