Őket is várjuk, a nagyon sietőket…

0
868
Múzeumlátogatók (Fotó: Iochom Zsolt)
Augusztus végén hírt adtunk Csíkszentdomokos egyik ünnepéről, vagyis a Márton Áron püspökre történt megemlékezésről, illetve a megújult múzeum megnyitásáról is. Biztosak voltunk abban is, az olvasókat is érdekli, vajon mi változott a kulturális intézményben, miért érdemes Domokosra látogatni (ismét). Többek között ezt a kérdést is feltettük Lázár Csillának, a Márton Áron Múzeum vezetőjének.
Tudom, hogy már „régi történet”, de elevenítsük fel az olvasóknak röviden: miért és miképpen jött létre a nagy püspök szülőfalujában a múzeum?
Lázár Csilla (Fotó: Ádám Gyula)

Minden település büszke az ott született jelentős és elismert irodalmi, zenei, történelmi stb. személyiségekre, ez alighanem a világon mindenütt így van. Ez a „büszkeség” jó esetben nemcsak a nagy egyéniségekről ránk visszavetülő fényben való sütkérezést kellene hogy jelentse, hanem azt a jámbor és jó szándékú igyekezetet is, hogy minél többet „eltanuljunk” ezektől az „óriásoktól”, próbáljunk jobbak és bölcsebbek lenni: ha innen indulva nekik sikerült, nekünk miért ne volna lehetséges kiemelkedni? Márton Áron kortársai, majd az utána következő domokosi generációk is sokféleképpen kifejezték a püspök iránti tiszteletüket: emlékművekkel, szobrokkal, intézmények névadásával. Azonban olyan hely, ahol Márton Áron gondolatait, hitét a magunk épülésére mélyebben megismerhettük volna, nem volt korábban a szülőfaluban. Eközben jó néhányan, családtagok, barátok, ismerősök „rajongva” olvastuk a püspökről és a püspöktől egyre nagyobb számban megjelenő írásokat, és úgy gondoltuk, kár lenne, hogy mások ne  találkozzanak ezzel a nagyszerű életművel. Főleg, hogy elég sok képanyag is maradt a gyulafehérvári hagyatékban. Abban reménykedtünk,hogy a szövegeket a képekkel párosítva még több embert tudunk megszólítani. Valahogy így indult a múzeum, aztán egyre bővült a támogatók és segítők köre, azaz kiderült, igen sokaknak szívügye Márton Áron püspök példája, emléke.

A felújított múzeum látogatói (Fotó: Iochom Zsolt)
Én egy olyan faluból származom, ahol (nem csak szerintem) páratlan gyűjteménnyel rendelkező, kicsit és nagyot lekötő állandó tárlatos múzeum van, a helybéliek mégsem igen érdeklődnek iránta, mondhatnám úgy is: nem értékelik eléggé. Ez vajon Domokoson is így van? Vagy látogatják, vendégeiket elviszik a tárlatra? 
Hát a csernátoni Hasszmann Pál Múzeumnak (mert rólunk van szó) mi „vizet sem vihetünk”, sem a gyűjtemény gazdagságát és változatosságát, sem a hírnevét, sem az ott folyó nevelési munkát tekintve. (Bár kapcsolódási pontunk van azért: tőlük is kaptunk katonaportékat a Márton Áron Múzeum első világháborús összeállításához.) Amúgy meg általános emberi jelenség (még gyarlóságnak sem nevezném) ez: ami jelen van, itt van, kézügyben van, az soha nem annyira vonzó és érdekes, mint a távoli, a másé, a „bezzeg ott”. Én sem mondhatnám, hogy Domokos lakosságának több, mint 20%-a látta volna a múzeumot az eltelt nyolc évben. Ez egyrészt a működtetőkön kérhető számon (megtettek-e mindent, hogy könnyedén látogatható legyen, beengedik-e, bevonzzák-e a helyi lakosokat olyan programokkal, amelyek nekik fontosak, érdekesek, népszerűsítik-e az intézményt a helyi kisközösségek, iskolai közösségek stb. körében. (Ebben – megintcsak – sokkal jobban állnak Haszmannék, mint mi.)
De másrészről el kell fogadnunk, hogy az emberek mindennapi élete nagyobbrészt egészen másról szól, mint akár a leglátogatóbarátabb múzeumok bármelyike. Amit a kulturális intézmények kínálnak, az csak egy ajánlat, egy lehetőség, azoknak szól, akikben megvan, kialakul, megszólal az igény a kicsit elvontabb, elmélyültebb gondolatokra. Nagyon hálásak vagyunk viszont mindazokért, akik eljöttek, eljönnek. És jönnek. Máshonnan többen, mint a faluból, ez igaz, turisták és hittancsoportok, iskolai csoportok és a történelem iránt érdeklődő átutazók. Azon dolgozunk (s dolgoztunk a felújítás során is), hogy a fiatalok, akik megnézik a kiállítást, minél többel gazdagodva távozzanak. Márton Áron által, nyilván, nem általunk.
Látogatók (Fotó: Iochom Zsolt)
Eredetileg is tervben volt a nemrégiben kivitelezett módosítás, vagy „hirtelen felindulás” volt?
Nem, nem hirtelen felindulás volt. Szép lassan kezdett málladozni itt-ott a vakolat, szürkült a festés, érlelte bennünk a felújítás gondolatát. De komolyabbra fordítva: az elmúlt években nagyon sok új kép és szöveg (mozgókép is) látott napvilágot a püspökről, s akárhányszor új dologgal találkoztam, arra gondoltam: „Ó, de jól be lehetne ezt is illeszteni a múzeumba!” Persze, ennek a sok-sok felismerésnek és vágyálomnak töredéke fért be csak az idei felújításba, nem akartuk teljesen átalakítani a koncepciót, meg a fizikai terünk sem lett nagyobb. Harmadik motivációs tényező pedig Vica lányom megfogalmazásában így hangzott: „Ne legyen uncsi a múzeum, hogy a gyerekek is élvezzék!” S ennyi ösztönzés után már csak a pénzügyi alapot kellett megteremteni. A Gondviselés a Márton Áron-emlékév néhány lelkes szakmai irányítóját szemelte ki nekünk: az emlékév során nyújtott szakmai segítségünket érdemeink felett honorálta a Nemzetpolitikai Államtitkárság egy éppen akkora összeggel, ami elegendő volt erre a felújításra.
A megújult kulturális intézmény átadásán (Fotó: Iochom Zsolt)
Mi az, ami újdonság, mi változott?
Vannak új tartalmi elemek (a Szekuritáté által „termelt” megfigyelési anyag iratai a legfontosabbak ezek közül), és vannak megjelenítésükben új és újszerű elemek. Ez utóbbiakkal aktívabb és interaktívabb múzeumi élményt szerettünk volna nyújtani. Nem csak digitális interaktív elemeket használtunk (az érintőképernyős megjelenítéseket ennek a tipikus példái), hanem egyszerű mechanikus és elektronikus „aktív” installációkat is, amikor a látogatónak valamit cselekednie kell ahhoz, hogy teljes gazdagságában feltáruljon a kiállítás üzenete. Nyitogat, húzogat, kapcsolgat, csukogat. És tanul, összefüggéseket fedez fel. Reméljük legalábbis. Aztán vannak kicsit „rejtvényre” hasonlító részek is: a látogatót arra invitáljuk, találja meg az összefüggéseket képek és megnevezések, „kulcsszava” és történelmi események között. És van sok új kép. Dsida Jenő és Márton Áron egy fotón például. Vajon milyen alkalomból készülhetett a kép? Tessék számbavenni a lehetőségeket! (Barátok éppen nem voltak, ha jól tudom.)
Látogatók (Fotó: Iochom Zsolt)

Kinek ajánlod a múzeum felkeresését, és miért?

Annak, aki eddig jobbára csak „paneleket” hallott Márton Áronról (jó, a Romkat.ro olvasói között nincsenek ilyenek), és kíváncsi rá, mi van a hangzatos jelzők („legnagyobb”, „megkerülhetetlen”, „legbátrabb” stb.) mögött. Annak, aki sokat tud Márton Áronról, éppen ezért tudja, hogy érdemes őróla még többet megtudni. Aki tisztelője, de az emberi arcát kevésbé ismeri. (A püspök rendkívül fotogén volt, igen beszédes a fényképarca, legtöbb képén nagyon barátságos, nagyon „emberi”. A sok sanyarú történelmi tény és megrázó esemény között némileg zavarba ejtő is a sok-sok kedvesen, megértően, bölcsen mosolygó püspöki arc.)
Annak is ajánlom a múzeumlátogatást, aki a 20. századi történelem iránt érdeklődik. A mi „katolikus magyar” szűrőnkön keresztül ugyan, de elég széles történelmi tablókat mutatunk. Annak is ajánlom, akinek pont valami gondja van (vagy öröme), és kell egy nyugalmas hely, ahol elnézelődhet, eltöprenghet, erőt gyűjthet egy csendes hétvégi napon. Annak is ajánlom, aki székelyföldi körutazáson van, és a sok szép táj és finom étel mellé szellemi táplálékot keres, hogy teljesebb legyen az élmény. Csak annak nem tudom ajánlani, aki nagyon siet, mert (pláné most, a felújítás után) annyira „sűrű” lett a múzeum „szövedéke”, hogy egy tizenöt perces végignyargalás csak felületes impresszióra elég. Helyesbítek. Őket is várjuk, a nagyon sietőket: legalább meglátják, hogy van, amiért visszatérni, lelassulni.