„Mondd, Gábor, mi fáj?”

0
4260

Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános a gyulafehérvári főegyházmegye legidősebb aktív papja: július 17-én ünnepli 80. születésnapját. Kerek számára ez az év azért is, mert 50 esztendeje szolgál a Jézus Szíve-plébánián. Lapunk egykori főszerkesztőjével e kettős évforduló alkalmából beszélgettünk.

Így a nyolcvan táján hogy tekintesz az életedre?

A nyolcvan év említése okán igazából a múló idő problémáját hoztad szóba, ami különösen is határhelyzetekben mindnyájunkat foglalkoztat. Úgy vagyok vele én is, mint Szent Ágoston, aki a világhírű Vallomások című könyvében föltette a kérdést: „mi az idő”? S így válaszolt: „ha nem kérdik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom”. Tény, hogy 80 év van mögöttem, ami az átlag emberi életkort tekintve nem kis idő. A zsoltáros szerint: „életkorunk mindössze hetven év, jó erőben lehet tán nyolcvan is”. Így jár az ember, szoktam mondani néha tréfásan, ha idejében nem hal meg. Azért viszont, hogy ezt a tisztes kort nagyobb betegségek nélkül megérhettem-megélhettem, nagyon nagy hála él szívemben a gondviselő Isten iránt.

Érettségi előtt (1964)

Hosszú, részben egyhangú, sokakhoz képest mégis kalandos életed volt. Mesélj! Mondj el néhány olyan esetet, ami meghatározott, fontos volt, megijesztett, megörvendeztetett.

Ha az „egyhangú” kifejezés itt most monotont, illetve változások nélkülit jelent, akkor nyugodtan mondhatom, hogy az én életem nem volt egyhangú, sőt, ahogy említetted, „kalandos” volt: bukásokkal és felemelkedésekkel teli, „kegyelem és bűn szőttese”, ahogy Ferenc pápa fogalmaz, tehát nem egészen feddhetetlen.

Csupán egyetlen, de ugyanakkor döntő fontosságú, pappá levésemet ténylegesen meghatározó esetről szeretnék szólni röviden, ez az Áron püspökkel való felejthetetlen és élményszerű találkozásom volt harmadéves kispap koromban. Mondhatom, ha „nem jön össze” ez a találkozás, ahogy ma divatosan mondják, illetve ha kimarad az én életemből, akkor ma nem vagyok pap. Adott pillanatban ugyanis el akartam jönni a papnevelő intézetből, a lelkemben ilyen szándékkal mentem el hozzá az évenként szokásos négyszemközti, év eleji kihallgatásra, a hagyománynak eleget téve. Igen ám, de amikor belehuppantam abba az elhíresült kopott bőrszékbe, mely az ő íróasztala mellett volt akkoriban elhelyezve, s ma mint emléktárgyat őriznek a püspöki múzeumban, rám nézett a maga sajátságos, senkiéhez nem hasonlítható, ugyanakkor nagyon mélyre látó tekintetével, s ezzel a kérdéssel indította (elsőként) a kihallgatást: „mondd, Gábor, mi fáj”? A villámcsapásként belém hasító kérdés hallatán a lelkem lehúzott zsalugáterei egyből felcsapódtak, hogy így mondjam, s egy olyan beszélgetés zajlott le közöttünk, aminek eredménye az lett, hogy a hazafelé induló gyorsvonatra a jegyet nem váltottam meg, ott maradtam, 1961. december 8-án szentelt pappá Áron püspök a gyulafehérvári székesegyházban, s immár 57 éve szolgálok gyarló papként ebben az egyre nagyobb kihívásokkal birkózó jézusi egyházban.

A szülői házból mivel indítottak?

Egyszerű falusi gazdálkodók voltak az én szüleim a Nyikó menti Farkaslakán. Mai viszonyokhoz képest szegények voltunk, de – s ezt állítom – mégis boldogok. Négyen voltunk testvérek, mind ugyanazon vallásos családban és szellemben nevelkedtünk. Néhai öcsém kántor volt a faluban, bátyám pedig, aki már szintén meghalt, kétkezi munkás, aki bár (s ez érdekes) nem volt különösebben iskolázott, a templomi élettől mégis ódzkodott. Egyszerűen unta a szertartásokat, a hosszabb imádságokat. Már kisiskolás gyermekként is, a vasárnapi mise alatt nemegyszer felment a toronyba, s ott a liturgia alatt galambászott, mert szülői parancsra persze neki is el kellett mennie a templomba. Vallási szempontból tehát teljesen „afón” volt. Úgy mondanám most, tapasztalataim alapján, hogy a vallásossághoz is egy bizonyos hajlam kell, mint a zenéhez. Akiben nincs meg ez a hajlam, az afón, vallási értelemben tehát olyan, mint akinek nincsen hallása. Még élő nővérem, aki korábban tanítónő volt, most 91 éves.

Édesanyám volt a család szíve is és oszlopa is egyben. Abszolút tekintély volt számunkra, ilyen volt az ő egész életgyakorlata. Pappá szentelésemkor a keddi böjt megtartását vállalta a pénteki mellett pluszban magára, és azt élete utolsó pillanatáig meg is tartotta azzal a bennfoglalt imaszándékkal, hogy én a papi pályán mindvégig megmaradhassak. Legelsősorban az ő imájának köszönhetem kitartásomat.

Kik voltak a példaképek, meghatározó emberek az életedben?

Három Áron nevű katolikus székely ember tartozik az én példaképeim közé: Márton Áron, Tamási Áron és Gábor Áron. Áron püspök számomra a hit hőslelkű bajnoka, Tamási Áron a szép szó művészi megkomponálója, Gábor Áron pedig a határozottan cselekvő ember példája. Tamási írja egy helyen: „Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő, amelyik csodát cselekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak míg a világ világ lesz.”

Az istenhit karbantartását, az igehirdetésben nélkülözhetetlen szép szót és a jócselekedeteket életem során fontosnak tartottam. Görögül és bibliai nyelven szólva: a kérügmát (az igehirdetést), a liturgiát (az istentiszteletet) és diakóniát (a szeretetszolgálatot).

Milyen bibliai mondattal indultál a papi pályán, s ehhez ma, tapasztalatokkal magad mögött, hogyan viszonyulsz?

Pál apostoltól kölcsönöztem az ún. jeligének választott bibliai mondatot: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1 Kor 15,10). Hét évvel ezelőtti aranymisém alkalmával ezt még megtoldottam a következővel: „Nem a tiéteket, hanem titeket kereslek” (1 Kor 12,14).

Az eltelt évtizedek során megtapasztaltak csak aláhúzták jelmondatomat. Pascal mondja: „A Mindenhez képest az ember semmi, a Semmihez képest pedig minden, úgymond »valami« a minden és a semmi között”. De akármilyen kicsi is az ember, mégis olyan nagy, hogy ha nem akar csorbát ejteni emberi méltóságán, nem lehet másnak a szolgája, csak Istennek. Különben nagyon sokat foglalkoztat mostanában az a gondolat, amit Angelus Silesiusnál olvastam: „Isten a szó szoros értelmében MINDEN, a maga ege és a maga vágyai – akkor miért teremtett, miért volt rám szüksége, miért szólított a létbe”? Őszintén megvallom, nem tudom a teljesen kielégítő választ, csak sejtem valamelyest, hogy szeretetből. Mégpedig többször megtapasztalt és meg nem érdemelt szeretetéből. Igen. „Ő előbb szeretett” (1 Jn 4,10).

Jó ideig voltál főszerkesztő: hogy keveredtél ebbe a kalandba? Mit tanultál te, mit tanítasz a papkollégáidnak a médiáról, a világiakkal való együttműködésről?

Úgy keveredtem ebbe a kalandba (és 16 évig tartott ez a kaland), hogy Bajor Andor alapító főszerkesztő halála után Bálint Lajos püspök úr kinevezett utódjának. Kinevezésem előtt is gyakran bejártam a szerkesztőségbe, és egyik alkalommal tapasztalnom kellett, hogy súlyos kifogások is megfogalmazódtak a lap ellen. Ebből az időből való a következő bájos történet. Egyik nap bejön a szerkesztőségbe egy elegánsan öltözött úri hölgy, és hangosan kezdi sorolni valaki nevében a kifogásokat. Andor egyszer csak rákérdez: „tessék már mondani, ki az illető, egy értelmiségi”? „Nem – hangzik a válasz –, hanem egy pap”. Ezen a későbbiek során is jókat nevettünk.

A lapszerkesztés és a szerkesztőségben zajlott szakmai beszélgetések közben sokat tanultam. A nyelvhelyesség szabályait illetően elsősorban, kezdve a tárgyas és alanyi igeragozás különbségét illetően, a mássalhangzók hasonulásával kapcsolatosan a leírás és a kiejtés közötti különbségeket, amelyek betartása nagyon fontos a nyilvánosan, sőt mikrofonba beszélő szónok számára.

A papkollégáknak azt próbálom „megtanítani”, amit a vatikáni Communio et progressio című dokumentum egy rövid mondatban így fejez ki: „A médium nem azonos a templomi szószékkel”!

A világiakkal való együttműködést elodázhatatlan és megkerülhetetlen igénynek és feladatnak tartom. Egyszerűen azért, mert a pap egyedül nem tudhat mindent! S ha azt hiszi mégis, hogy mindent tud, akkor valamit nagyon nem tud.

A Keresztény Szó 10. születésnapját ünnepelve, a szerkesztőség akkori tagjaival

Életed „fenti” és „lenti” pillanatait hogy élted meg, hogy élted túl?

Hívő emberként. Tudva azt, hogy semmi sem véletlen az életben, minden gondviselés. Jób szavai jutnak eszembe: „Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is”? (Jób 2,9). Mai szóval élve, „kihívások” nélküli élet ezen a Földön nincsen, és aki nem néz velük szembe, nem rendelkezik megfelelő lelki tartással sem. Gyönyörűen fejezte ki magát ez ügyben Ferenc pápa, amikor 2013. május 5-én a Santa Maria Maggiore-bazilikában ezt mondta: „Ne kerüljük el a problémák és az élet kihívásait, mintha akadályok nélküli autópálya lenne az élet.” Igen, az emberi élet nem olyan, mint az autópálya. S ezért buzdít a mi Madách Imrénk is Az ember tragédiája című műve legvégén így: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Kérdezett: Bodó Márta

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here