Derült égből szeretet

0
5334

Este van. Mindjárt alszom, de görgetek még egyet a Facebookon. Új bejegyzés. Egy fotó. Egy bácsi. Idős, nem vidám. Ismerős az arca. Igen, láttam már a piacon. Virágot árult a nyáron. Elolvasom. Szomorú a története. Idős, egyedül él, villany, víz nélkül egy roskadozó házban. A tél közeledte életveszélyt jelent számára. Bármilyen segítségre szüksége lenne. De aludnom kell! Egyébként sem válthatom meg a világot. Majd, ha látom még, adok neki néhány lejt. Aludtam, de a lelkemet nem altatták el ezek a gondolatok. Ha szembesültem a sorsával, akkor rajtam is a felelősség, hogy tegyek érte.

Elkezdődött az a csoda, mely álomnak is merész volt tán és mára valósággá vált. Eldöntöttem, hogy valamit szeretnék tenni érte, és amint kiderült, ezzel a döntéssel nem voltam egyedül. Szerettem volna, hogy ez a segítségkérés minél több emberhez eljusson, így én is továbbítottam azt, amit Józsi bácsiról olvastam. Meghatódottan tapasztaltam, hogy egy-két napon belül milyen sok ember felvette velem a kapcsolatot segítő szándéktól vezérelten. Ismerős és ismeretlen. Közelből és külföldről is. Szolgáltattam azokat az információkat, amelyeket ismertem, de közben még magam sem tudtam, hogy miként fogok segíteni. A következő vasárnap reggel, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén, azzal a gondolattal ébredtem, hogy meglátogatom. Mire lehet szüksége? Ruha, élelem, még néhány dolog. Elmentünk hozzá. Beléptünk a házba, Józsi bácsi az ágyon ült. Kicsi roskadozó kályhájában égett a tűz. Akkor gyújtották meg, akik előttünk érkeztek. Alig lehetett lépni. Tele volt a ház, látszólag egy élet gyűjteménye. Észrevehető volt, hogy sokan jártak már ott. Vittek valamit, letették. Volt élelem rengeteg, ruha is. De ez pillanatnyilag mégis kevés. Döbbenet volt bennem, megfagyott a levegő körülöttem, és talán az idő is megállt. Nem gondolná az ember, hogy van még ilyen. Álltam egy kis csomaggal a kezemben, aminek nem találtam még helyet. Ekkor már voltunk ott néhányan. Ismeretlenek egymás számára, de hamar egységbe hozott a közös szándék, hogy valamit tegyünk Józsi bácsiért. Elkezdtünk pakolni. Helyet csinálni legalább a szoba közepén. Józsi bácsinak odaadtuk a levest, amit vittünk. Még meleg. Egyen belőle. Az ágya mellől egy kis dobozból kivett egy kanalat, hozzálátott. Hálás volt. Sötétedett már, hűvös is lett. A házikóban nem igazán volt meleg, az ajtó végig nyitva állt, így legalább bejutott kevéske fény. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy ez a történet nem zárul le ezzel a „vasárnapi jó cselekedettel”. Itt még dolgunk van. Nem kell már élelmet halmozni, ruhákat hozni. Ennél többet kell tenni. Lakhatóvá varázsolni az otthonát. Villany kell, meleg, gondoskodás. Nincs idő várni. Józsi bácsi körül nagy lett a zsongás. Mit is gondolhatott? A házában idegenek az ő jövőjét tervezik. Aztán lassan elköszöntünk tőle, ígérvén, hogy nemsokára visszajövünk. Minden jobb lesz! Segítünk! Talán elhitte. Fáj, ha a száraz reményre gondolok, ami élhetett benne, amikor egyedül maradt a sötét estében. De másnap kivirradt és a remény nem veszett el, az ígéretek sem. Nem mentünk mindannyian, de a háttérben már szövődtek a szálak. Valami elindult. Kedden este fény gyúlt Józsi bácsi kis szobájában. És ez már nem egy halvány gyertya lángja volt. Az bennem levő érzés kimondhatatlan. Villany – szinte, hogy észre sem vesszük a mindennapjainkban, annyira természetes. Nekünk. Időközben pénzadományok gyűjtésébe is belekezdtek és konkrét tervek születtek, melyekről ekkor már nem volt kérdés, hogy megvalósulnak-e. Annyira akartuk. Tudtuk, hogy egykét héten belül ez valóság lesz. Érkeztek az anyagi segítségek, és néhány nap múlva Józsi bácsi udvarán egy teherautó állt, tele a megvásárolt anyagokkal, eszközökkel. Egy energikus, elszánt, 10-15 fős csapat látott munkához. Józsi bácsi reménye kézzelfogható lett. Ráhagyatkozott a segítő szándékra, engedve, hogy a számára megszokott rendet felborítsuk. Szállt a por, hullott a vakolat, és néhány óra múlva kis szobája üresen állt. A munka közben Józsi bácsi szorgalmasan adminisztrált. Rendezgette papírjait, aktáit, fényképeket, réges-régi képeslapokat, féltve őrzött tárgyakat. Semmit sem hagyott elveszni, arra gondolván, hogy egyszer még az jelenti a holnapot. Mindenhez ragaszkodott, mindenbe kapaszkodott. Nem tudom pontosan, hogy milyen érzések lehettek benne, amikor „átrendeztük” az életét, de a bizalmát a mosolyából és a háláját a könnyeiből éreztem. A házikóban nemsokára lett szigetelés, padló, új ajtó, ablak, kályha és hűtő is. Józsi bácsi rendszeresen kap meleg ebédet és gyakran vannak látogatói, akikkel társaloghat kicsit.

Néhány nap alatt a kis szoba meleget árasztó otthonná változott, ahol már nincsen szükség nagykabátra és sapkára. A legnagyobb melegség talán mégis a mi szívünkben van. A karácsony hozzánk egy hónappal korábban érkezett. Érzem, hogy ezt jelenti a szeretet ünnepe. És ez felér bármilyen díszes ajándékkal. Nem tudjuk emberként a világot megváltani. Nem is ez a feladatunk. De hiszem, hogy ha mindenki azt a keveset megteszi, amire Isten elhívja ott, ahol van és akkor, amikor szükség van rá, akkor ettől szebb lesz a világ. Emberek élete megváltást nyer, és hogy emellett a mi szívünkben túlcsordul az öröm, az már csak ráadás.

Váncsa Renáta-Katalin

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here