Advent 2. vasárnapja: Tudásunk és tehetségünk határai

0
1190

Földünk keletkezéséről meg az ember kék bolygónkon való megjelenéséről és múló életéről jóval többet tudunk, mint az előttünk járt generációk. Tudásunk és tehetségünk határai ugyanakkor továbbra is tágulnak. Olyan alapelvek és sarkigazságok, amelyek évszázadokon keresztül kétségbevonhatatlannak látszottak, szinte máról holnapra meghaladottakká válnak. „Beavatott” emberek még arra is vállalkoznak, hogy jövendölésekbe bocsátkozzanak a teremtett világ és az ember jövendőjével kapcsolatban. Egyidejűleg viszont sokunk életében töményen keveredik a félelem és a remény, éppen annak láttán és tapasztalatán, hogy egymásnak adják az ajtót a jóság és a gonoszság, az élet és a halál, minek következtében egyre inkább ránk telepszik a tanácstalanság… Nekünk, hívő embereknek, mindezek ellenére mégis megvan az alapunk arra, hogy életünk minden percében és helyzetében arra az Istenre hagyatkozzunk, akiről az előttünk jártak, például a bibliai régmúltban az ősatyák tanúskodtak. Ők mind úgy tapasztalták meg a gondviselő Istent, mint aki mindig velük jár és velük van, kalauzolja és kivezeti őket a szolgaságból a szabadságba, a kietlen pusztaságon át a megígért Kánaánba, az egyiptomi száműzetés kietlenségéből vissza az óhazába. A föld különféle országaiban szétszóródott emberek milliói számára Isten neve ma is reménységet tápláló ígéret és egyéni erőfeszítést megkövetelő program, amely ígéret szerint életútjukon nemcsak velük van, de segíti is őket céljaik és föltett szándékaik megvalósításában. A szentmise bevezető énekében ezt a hívő meggyőződést így önti szavakba Izajás próféta: „Sion népe, íme, jön az Úr, hogy megmentse a nemzeteket, és hallani fogjátok dicsőséges szavát, szívetek örömére”.
Az első olvasmányban bővebben is kifejti ezt. Egy olyan új világról, egy olyan paradicsomi állapotokat megteremtő „földről” beszél, amely majd „úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert”. Ennek az eljövendő új világnak messiás-uralkodóját nem akárki, hanem az Úr lelke irányítja majd, s munkája nyomán előbb-utóbb az a mesebelinek mondható béke is megteremtődik, amelyben „a farkas a báránnyal együtt lakik”.

A szentleckében Pál apostol – úgymond – „az egykor megírtak”-ra való hivatkozással, ugyanilyen vízióban gondolkodva buzdítja a Rómában élő zsidó és pogány származású keresztényeket a békességre: „értsetek egyet, és egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok Istent”! Buzdításának az indoklása egyszerű: csakis szerető ember adhatja hitelesen tovább másoknak a senkit ki nem záró és mindenkit emberi méltóságában megbecsülő szeretetet. Csak szeretet szülhet újabb szeretetet!

Az evangélium főszereplője, a Kr. u. 27–28-ban föllépett Keresztelő János igehirdetésében erőteljes prófétai hangot üt meg, és azt kiáltja a köréje sereglők fülébe Júdea pusztájában: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa”! Olyanoknak mondja ezt, akik biztosak voltak származásuknál fogva az üdvösségben, ami ott és akkor egyértelműen ki is derült abból a büszke megnyilatkozásukból, hogy vérrokon ősatyjukra, Ábrahámra hivatkoztak. Szerényen állíthatom, hogy amiképpen ők ott és akkor mind teljes tévedésben voltak, ugyanúgy tévedésben vagyunk mi is, ha kereszténynek nevezett, de valójában hitelét vesztett életvitelünkben Krisztusra hivatkozunk. A farizeusokhoz és a szadduceusokhoz intézett figyelmeztető evangéliumi szavak áttételesen nekünk is szólnak: „Isten a kövekből is tud Ábrahámnak (esetünkben: Krisztusnak!) fiakat támasztani”. Összefoglalásul és tanulságul mit mondhatnék? Azt, hogy ne legyünk túlságosan büszkék megszerzett emberi tudásunkra, ne legyünk önteltek. Az evangéliumban elhangzottakból kijózanító szándékkal két rövid mondatot csatolok ide: „A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem”.

Jakab Gábor

(Megjelent a Vasárnap 2016. december 4-ei számában.)

MEGOSZTÁS