Két évvel ezelőtt, a budapesti Szent István könyvhéten – amikor kint tanuló ösztöndíjas egyetemistaként kiadónk segítségére volt – derült ki számomra, hogy a számok világában legalább annyira otthonosan mozog, mint a betűkében. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemről hazatérve – doktori kutatói munkája mellett – nevelőtanár a szatmári Szent Alajos Konviktusban, és folyamatosan igyekszik a csedregi közösség eseményeit a nagyvilág felé is közvetíteni. Partiumi magyar görögkatolikus identitása igazi kincs számára: Szmutku Melindát kérdeztem.
Mesélj, kérlek Csedregről, a görögkatolikus közösségről, a családodról!
Szülőfalumat, Csedreget sokan Szatmár megyében sem ismerik, az ország távolabbi pontjain még kevesebben tudnak a településről, illetve a Szatmár megye határ melletti sávjában élő partiumi görögkatolikusokról. A helyi görögkatolikusság története 18. századi ruszin gyökerekkel rendelkezik, a lakosság elmagyarosodásától fogva pedig magyar ajkú ruszin eredetű görögkatolikusokról beszélhetünk. Identitásomat tekintve sosem vallottam magam ruszinnak, de tudomásul vettem, hogy ruszin felmenőim vannak, melyet bizonyít az is, hogy az anyakönyvekben családfám egy részének felkutatásakor számos szláv családnevet fedeztem fel.
Búzaszentelés Csedregben
Csedreg görögkatolikus közösségére jellemző, hogy már az egyházközség megalakulásától kezdve voltak olyan családok, amelyek tagjai állandó támogatásukkal folyamatosan gyarapították a templomi felszereléseket, liturgikus kellékeket vásároltak, adományukkal hozzájárultak az egyházi kiadásokhoz. A görögkatolikus kőtemplom építésekor sem volt ez másképp. Üknagyapám, majd pedig dédnagyapám is a támogatók között szerepeltek a sok más, a kőtemplom felépítését indítványozó hívő ember mellett, annak tudata pedig, hogy az a templom, amelyikben minden vasárnap és ünnepnap részt veszek a liturgián, többek között az én felmenőimnek is köszönhető, még inkább erősíti bennem a görögkatolikus identitást.
Jómagam belenevelkedtem a görögkatolikus vallásba, nekem teljesen természetes volt, hogy a családom görögkatolikus, sőt kisiskolás koromban gyermeki naivsággal azt hittem, hogy a környéken, sőt az országban is görögkatolikusokból van a legtöbb, mivel a falunkban ez a felekezet domináns. Számomra a templom belső tere sem rejtett furcsaságokat, megválaszolatlan kérdéseket, soha nem fogalmazódott meg bennem az, hogy ennek miért így kell kinéznie. A római katolikus vallás sosem volt tőlem idegen, dédnagymamám római katolikus volt, ezért nagymamámmal együtt rendszeresen látogatták a római katolikus templomot, majd pedig nagymamám engem is elvitt misékre, főképp, amikor búcsút tartottak.
Szárnyaidat bontogatva – egyetemista korodban vagy akár az előtt – hogyan sikerült beilleszkedned a római katolikus fiatalok közé, mi hiányzott leginkább neked?
Görögkatolikus identitásom megerősödése akkor kezdődött és akkor teljesedett ki a legjobban, amikor a szűkebb közösségemből kikerültem, és nem volt lehetőségem a mi rítusunk szerinti szertartásokra járni. Úgy vélem, nem lehet elmondani sem a latin, sem a bizánci rítusról, hogy gazdagabb vagy kevésbé gazdag, mint a másik, mindkettőnek megvan a maga öröksége, hagyománya, szövegvilága és liturgikus cselekménysora, ez adja mindkettőnek a szépségét és egyediségét. Én soha nem állítottam a kettőt szembe egymással, bennem folyamatosan az fogalmazódott meg, milyen jó érzés, hogy mindkettőt gyakorolhatom, mindkét felekezet templomában részt vehetek a szertartásokon, felvehetem a szentségeket, és ezt semmi sem akadályozza. Kolozsvári egyetemistaként fő vágyam volt, hogy találkozzak hozzám hasonló gondolkodású, értékrendű emberekkel, akikkel a hit dolgairól is hosszan el tudunk beszélgetni.
Mikulás a KEL-ben (2018.)
A Gondviselésnek köszönhetően már a kolozsvári létem első napjaiban teljesült ez a kívánság. Nagyon meglepett, hogy milyen gyorsan kezdtem megtalálni a helyem a hatalmas útvesztőben, és milyen gyorsan kezdtem megtalálni a hozzám hasonló embereket is. Ennél nagyobb meglepetést csak én okoztam a környezetemnek, amikor elárultam, hogy görögkatolikus vagyok. Csodálkozva néztem, hogy csodálkoznak körülöttem, furcsa és új helyzet volt számomra, hogy valakinek el kell magyarázni azt, hogy milyen az én vallásom, milyen ünnepeink vannak, és mi jellemző a mi liturgiánkra. Amikor pedig az erre vonatkozó kérdéseket igyekeztem megválaszolni, akkor kezdett leginkább felébredni az öntudatom.
Egyházi és ifjúsági programok terén – bár nem voltam soha programvezető vagy -szervező − igazán aktívnak mondhatom a Kolozsváron töltött időszakomat. Rendszeresen jártam misére, sőt nagyon szerettem az ifjúsági miséket, énekeket, főképp a Szentháromság-templomba (piarista) és az oda kapcsolódó eseményekre jártam, de látogattam a ferences programokat is (Francesco Palántái), amit pedig a leginkább kedveltem, az a Mária Rádió Kovász című műsorában való rendszeres részvétel volt. Az a gazdag programsorozat, amit lelki élet terén Kolozsvár kínált, teljes mértékben hozzájárult ahhoz, hogy onnan elkerülve milyen ember vált belőlem, az ott töltött időszak, a példamutató lelki vezetők és egyetemista társak nagymértékben hozzájárultak személyiségem fejlődéséhez, Istennel való kapcsolatom elmélyüléséhez, önreflektív képességem erősödéséhez. Ami a leginkább hiányzott számomra, az a görögkatolikus liturgia volt, minden egyéb adott volt a hitbeli gyarapodáshoz.
Nem feledkezhetek szólni arról sem, ami a magyarországi tartózkodásom alatti vallásgyakorláshoz kapcsolódik. A görögkatolikus vallásban az a nagyon különleges, hogy nem ismer országhatárokat, határon átívelő jellegéből kifolyólag állandó kapcsolatokat ápolunk a magyarországi hívekkel. A Budapesten töltött időszakban rendszeresen jártam a Budapesti Görögkatolikus Egyetemi Lelkészség által a Göröggödörben szervezett Görögkatolikus Fiatalok Clubja (GrFC) alkalmakra és a számos oda kapcsolódó kiemelkedő programra is. Ez a közösség hatalmas befogadó erővel rendelkezik, így egy percig sem éreztem magam idegennek, sőt szervező tevékenységekbe is bevontak, így nagyon otthonosan tudtam mozogni a közösségben. Mikor Budapestről hazatértem, itthon is folyamatos tevékenykedés várt, itthon is szükség volt szervező erőre. Folyamatosan igyekszem csedregi közösségünk eseményeit a nagyvilág felé is közvetíteni, a jövőben pedig szeretném a közösség eseményeit megosztani az évente hatszor megjelenő Nikolaos görögkatolikus egyházi lap hasábjain is.
Görkapocs Fesztivál, Debrecen (2019.)
Mi vezetett arra, hogy irodalomra, régi magyar irodalom kutatására „add a fejed”, szíved?
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakja számomra teljesen tudatos döntés, sőt egy régen áhított álom beteljesülése volt. Én mindig is tanár szerettem volna lenni, ez volt a legfőbb álmom, a magyar irodalom szeretete életem mozgatórugója volt középiskolás korom végén és most is az. Az irodalom iránti érdeklődés mellett nagyon szerettem volna betekintést nyerni a teológia mélységeibe is, de két szakot nem mertem egyszerre bevállalni. Elsőéves fejjel soha nem is képzeltem volna azt, hogy életutam során a két tudományterület nagyon sok közös ponton fog találkozni. Mindig is foglalkoztatott az, ami régi, érdekelt az, hogy milyen gyökerekből indultunk, hová vezethető vissza a múltunk.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem könyvtárában
Nagyszüleimet állandóan kérdeztem arról, hogy milyen történések voltak fiatalkorukban, milyen hagyományokat őriztek, visszaemlékezésre igyekeztem bírni őket a felmenőimmel kapcsolatban is, ebből természetesen az sem maradt ki, hogy miket olvastak régen. Leggyakrabban a Szentírást, de emellett a verses Szentírást és olykor regényeket is a kezükbe vettek. A beszélgetések közben pedig előkerültek a féltve őrzött régi imakönyvek és a Biblia, amiket én csodálkozva lapoztam, bele sem gondolva abba, hogy egyszer majd azoknál is régebbi könyveket fogok a kezembe venni. A régi művek nyelvezetére jellemző archaikus kifejezések, igeidők számomra nem nehezítették az olvasást, mivel görögkatolikus liturgikus énekeink, az evangéliumi és apostoli levél szakaszok (mivel régi kiadásokat használnak) telis-tele vannak ezekkel, hamar megbarátkoztam az egyetemen a régi irodalmi alkotásokkal, nagyon szerettem őket olvasni.
Az egyetem első évében régi magyar irodalmi alkotásokkal foglalkoztunk, ami nagyon lelkesített, Gábor Csilla tanárnő hagiográfia (a szentek kultuszával foglalkozó tudomány) tárgya pedig eljuttatott arra a felismerésre, hogy én ezt nagyon szeretem, de írnom is kellene egy régiséghez kapcsolódó szövegről. A próbálkozás természetesen nehezebb volt, mint hittem. Elolvasni egy régi művet először nem tűnt olyan nagy feladatnak, de mélyebb elemzés, majd dolgozatírás közben jöttem rá arra, hogy elképesztően nehéz jól olvasni, pontosabban megfelelően értelmezni ezeket, hiszen azt sem tudom, miért került bele a vizsgált szöveg az azt tartalmazó könyvbe, semmit sem tudok a szentkultuszról, mindenről csak felszínes tudásom van, az elemzéshez mélyebb vizekre kell evezni. A Gábor Csilla tanárnő vezetésével folytatott munka állandóan tanulásra ösztönöz, és rengeteg eredménye és tanulsága van: a kutatás során megismerjük és megértjük azt, hogyan gondolkodott az ember öt-hat évszázaddal ezelőtt, mi bántotta, melyek voltak a legnagyobb problémái, mi okozott neki örömöt, és nem utolsósorban azt is, hogy Isten felé milyen formában fordult, mi jellemezte az Istennel való kapcsolatát, vallásgyakorlását. Ez a kutatómunka folyamatosan titkokat és felfedeznivalókat rejt, emiatt izgalmas és éppen emiatt szép is.
Kocsis Fülöp érsek-metropolitával (2019.)
Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik nemrég kezdték egyetemi tanulmányaikat, és egyelőre nehezen találják a helyüket, a „ritmust” egyetemistaként az online oktatásban?
Legyenek hitelesek és őszinték – főképp önmagukkal szemben. Ha megvan az őszinte kitűzött céljuk, jövőképük, az ahhoz vezető út − még ha online is zajlik − nem lesz olyan nehézkes, mint ha csak kényszerből járnák. Az pedig, hogy hiteles keresztény emberek legyenek, az életformájuk legyen, a tetteikben, az Istenhez és a másokhoz való odafordulásukban mutatkozzon meg, mert a kereszténységről nem beszélni kell, hanem benne kell élni, keresztényi módon kell élni.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. április 25-ei számában jelent meg.)
