November 4-e nemzeti gyásznap Magyarországon: az 1956-os forradalom leverésére és az áldozatokra emlékezünk. Hetven évvel ezelőtt, ezen a napon indult meg a szovjet hadsereg támadása Pest ellen.
Október 22-én Kolozsváron Bogdán Zsolt színművész Örkény István Noteszlapok 56 című írásából készült előadása idézte fel a forradalom napjait. Egyetlen színész hangja, gesztusai és jelenléte elég volt ahhoz, hogy a forradalom napjai ne csak évszámként és megtanult történetként álljanak előttünk. A szöveg zaklatott ritmusát kísérő zene, Csergő Domokos, Kostyák Előd és Szőcs Kristóf közreműködésével, minden dobpergéssel és vonóhanggal közelebb hozta az utcák feszültségét, a reményt és a fenyegető erőszakot.
Az előadás kapcsán a történelem személyességéről, a szabadság kereséséről és arról beszélgettünk Bogdán Zsolttal, mi adhat erőt az embernek a legnehezebb helyzetekben.
Mi volt az első gondolatod, amikor felkértek az előadásra?
Az biztos, hogy Örkény István Noteszlapok 56 című naplója nem színpadi előadásra íródott. Tömör kijelentő mondatok, pergő ritmus, az utcán történtek felskiccelése, mintha levegő után kapkodna maga az író is. Ugyanakkor nincs olyan szöveg, amit ne lehetne színpadon előadni.
Az ember, akit játékkal vert meg az Isten, akinek a történetmesélés lett a szakmája, boldogan oldódna fel a szövegben, hiszen ez lenne a dolga. A gond nem is annyira a hogyanban van, hanem sokkal inkább az idővel való versenyfutásban. Egyszerre három-négy másik szöveggel is foglalkozik az ember, tesz-vesz, tanul, a sorok között pedig valósággal lopja az életét.
A mindenkori előadásszervezőknek – hiszen felkérésre fogtam hozzá a szöveg színpadra állításához – már július végén, augusztus elején biztosan tudniuk kellene, hogy október 23-a nagy valószínűséggel idén is október 23-a lesz. Ehhez képest kicsit későn, szeptemberben kértek fel.
Tehát az első gondolat az volt: Istenem, milyen fába vágtam a fejszémet, vajon meg tudom-e csinálni? Csak szakmabeli tudhatja, mennyi időre van szükség egy szöveg megérleléséhez.
Hogyan válhat mások szenvedése személyes ügyünkké akkor is, ha egy másik korban éltek?
Mindnyájan a történelem részei vagyunk, ami a folyó felső folyásán történik, annak kihatása van a jelenünkre is. A tegnap köznapi emberei a ma hősei, rendkívüli emberek mind, akiknek jelenidejűsége újra és újra átvérzi az emlékezés fehér gyolcsát.
Mit jelent számodra a szabadság, és mi az, ami megkötözhet bennünket?
Mindenkinek mást jelent. Egy ideje mintha a fogalmak elvesztették volna körvonalaikat. Folyamatos délibábozódásban élünk.
Lehet-e a szabadságot ragozni? Lehet-e valaki még szabadabb önnön fékevesztettségénél? Az elszabadult hajóágyú „szabadsága” még szabadság-e? Valóban szabadok vagyunk-e, amikor azt állítjuk, hogy azok vagyunk? Kongruens-e az egyén szabadsága a közösség szabadságával? Lehet-e a szabadság önnön szabadságából kifolyólag hiú, felfuvalkodott, bosszúálló, telhetetlen? Nem válhat-e lelkünk csapdájává testünk szabadsága?
A legnagyobb szabadság nem azoké a foglyoké volt-e mégiscsak, akiket emberségükben, hitükben a börtönökben eltöltött évek sem tudtak megtörni, akik életüket adták másokért? A szabadság vajon nem a nemekben rejtőzik-e inkább, mint az igenekben? A legtökéletesebb szabadság nem azok szeretetében bujkál-e, akik életüket adták felebarátaikért?
A kérdésre nyilván választ nem tudok, csak szabadon keresem, hangosan gondolkodom. Az pedig, hogy minderről gondolkodhatom, hangosan kimondhatom, a szabadságnak egy eléggé el nem hanyagolható szelete, amiért hálával tartozom.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/44. számában.
Fotók: Kolozsvári RMDSZ
