A tanulás nem ér véget a diploma megszerzésével – ezt Máthé András, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának egyetemi adjunktusa is bizonyítja, aki történészként indult, majd közgazdászként és geográfusként folytatta pályáját. Több mint húsz éve szervez Taizé-zarándoklatokat, segítve az erdélyi fiatalokat abban, hogy megtapasztalják a közösség erejét. Az interjúban a zarándoklatokról, a könyvek és a zene szeretetéről, valamint a tanulás életre szóló értékéről beszélgettünk.
Honnan indultál, és milyen állomások vezettek el a mostani munkádhoz? Kicsoda Máthé András?
Kolozsváron születtem, itt jártam általános iskolába és líceumba is. A történelem fogott meg leginkább, ezért az egyetemen is ezt a szakot választottam. A történelem tulajdonképpen a mai napig egyfajta hobbi számomra, nagyon szeretem.
Amikor azonban elvégeztem az egyetemet, rájöttem, hogy ha akadémiai pályára szeretnék lépni, és nem középiskolai tanárként szeretnék dolgozni, akkor tovább kell tanulnom. Abban az időben nem igazán voltak könnyen elérhető állások, és úgy éreztem, hogy pusztán a történelmi végzettséggel nehéz lesz érvényesülnöm. Ezért beiratkoztam a közgazdaságtan szakra, és gazdaságtörténészként kezdtem meg az egyetemi pályafutásomat.
Néhány év elteltével meghívást kaptam az akkor frissen alakuló Földrajz–Turizmus Karra. Olyan oktatót kerestek, aki a turizmus, a közgazdaságtan és a történelem területén is tud tanítani, így kerültem a karra.
Körülbelül tíz év után azonban azt éreztem, hogy ez még mindig kevés. Egy teljesen más közegbe kerültem a korábbi történelem–közgazdaság vonalhoz képest, és bizonyos projektekben, ahol már kifejezetten geográfus végzettségre volt szükség, nem tudtam bekapcsolódni. Voltak olyan helyzetek is, amikor egyre inkább éreztem, hogy ezen a területen is szükségem van egy diplomára.
Ezért tíz év után beiratkoztam a Szegedi Tudományegyetemre, ahol elvégeztem a földrajz szakot. Így most már ezzel a három területtel – történelemmel, közgazdaságtannal és földrajzzal – nyugodtan végezhetem a munkámat a geográfia területén is.
Milyen kihívást jelentett számodra, hogy felnőttként, a munkád mellett végezted el a földrajz szakot Szegeden?
Természetesen voltak nehézségek. Szerintem akadémiai vagy tanulmányi téren nincs olyan, hogy valami ne járna kihívásokkal. Nekem annyiban könnyebb dolgom volt, hogy már rendelkeztem egyetemi tapasztalattal, ismertem az egyetemi világ működését, és tudtam, mire számíthatok.
Ugyanakkor rengeteg új dologgal találkoztam, így bizonyos szempontból ugyanúgy kihívás volt, mint egy elsőéves hallgatónak. Hiába volt már tapasztalatom, sok olyan tantárgy és ismeretanyag volt, amellyel korábban egyáltalán nem találkoztam. Én ugyanis természetföldrajzosnak készültem, ebben az irányban szakosodtam, ez pedig számomra teljesen új terület volt.
Voltak helyzetek, amikor nekem is meg kellett izzadnom egy-egy jegyért. A tanulásnak is van egy saját rutinja, és bár mi, tanárok minden nap tanulunk valamit, olvasunk, készülünk, mégis más visszaülni az egyetemista szerepébe, és rendszeresen vizsgákra készülni.
A legnagyobb kihívást talán az jelentette, hogy mindezt a munkám mellett kellett megoldanom. Ott volt a rengeteg tananyag, a vizsgák, a határidők, és közben természetesen a munkámat is el kellett végeznem. Ezt nem volt mindig könnyű összeegyeztetni, de végül sikerült.

Milyen tanárnak tartod magad?
Nem hiszem, hogy szigorú lennék. Ha megkérdeznél erről különböző diákokat, biztosan lenne, aki azt mondaná, hogy nagyon szigorú vagyok, más pedig azt, hogy vajszívű. Én inkább korrekt tanárnak tartom magam. Érdemek szerint osztályozok, és igyekszem teljesen objektíven viszonyulni a diákokhoz. A szubjektivitásnak nincs helye.
A kirándulások és a közös programok során természetesen közvetlenebb, sokszor nagyon szoros kapcsolat alakul ki a diákokkal. Ettől azonban még ugyanúgy elbukik nálam egy vizsgán az is, akivel jó a kapcsolatom, ha csak annyit teljesít, amennyit az eredménye alapján érdemel. A tanár-diák kapcsolat nem írhatja felül az értékelés objektivitását.
Mit tartasz a legfontosabbnak átadni a diákoknak a szakmai tudás mellett?
Elsősorban az élettapasztalatomat. Azt figyelem a fiatalabb generációknál, hogy rengeteg impulzus éri őket, és emiatt sokszor nehezen tudnak dönteni vagy hosszabb távú célokat megfogalmazni. Szerintem ebben nekünk, pedagógusoknak is van feladatunk: megmutatni egy lehetséges, helyesebb irányt.
A mai fiatalok már a digitális korszakba születtek bele, mégis sok esetben éppen a digitális világ tudatos használatában szorulnak segítségre. Fontos lenne megtanítani őket arra is, hogy különbséget tudjanak tenni a múló és a tartós értékek között. Gyakran azt látom, hogy nagyon sok lehetőség áll előttük, de éppen a bőség zavara miatt elveszítik az irányt. Mindenki influenszer szeretne lenni, ami önmagában nem baj, de közben fel kell tenni a kérdést: hány embernek sikerül valóban ezen a pályán érvényesülnie? Sokkal fontosabb lenne, hogy megtalálják azt a területet, amelyben tehetségesek és amelyben örömmel tudnak dolgozni, majd legyen kitartásuk végigmenni az úton.
Én is végigjártam a diákkorszakot, és pontosan tudom, milyen az, amikor az ember az utolsó pillanatban készít el valamit. Azt is tudom, milyen következményei lehetnek ennek. Ezért a tudás mellett leginkább élettapasztalatot szeretnék átadni: azt, hogy hogyan lehet dönteni, kitartani egy cél mellett, és végigvinni azt, amibe az ember belekezdett.
Kolozsvár szintjén egyik oszlopos szervezője vagy a taizéi zarándoklatoknak. Hogyan kerültél te ebbe a közösségbe?
Fiatal diákként hallottam először arról, hogy vannak ilyen zarándoklatok. A kilencvenes évek végén jártunk, amikor még korántsem voltak olyan könnyen elérhetők a külföldi utazások, mint manapság. Egy külföldi út akkor még sokak számára bonyolult és nehezen megvalósítható dolog volt.
Én is úgy jelentkeztem egy ilyen zarándoklatra, hogy őszintén szólva fogalmam sem volt, mire vállalkozom. Tudtam, hogy Franciaországban van egy Taizé nevű hely, de azt nem tudtam, hogy pontosan mi történik ott. Az akkori lelkészünk biztatott, hogy ez jó dolog lesz, így végül belevágtam. Amikor megérkeztem, és megláttam, mi történik ott, teljesen magával ragadott. Taizé számomra a béke és a megnyugvás szigete lett: egy harmonikus, szinte mesebeli táj Dél-Burgundiában, ahol az ember valahogy egészen másképp tud jelen lenni. Ott találkoztam igazán a Taizé közösségével és lelkiségével, és azonnal megfogott.
Ezt követően minden nyáron visszamentem, később pedig a téli zarándoklatokra is elkezdtem járni. Idővel úgymond veteránja lettem ezeknek az utaknak, és a közösség vezetői megkértek, hogy vállaljam a kolozsvári, illetve az erdélyi fiatalok zarándoklatainak megszervezését és kijuttatását. Közben egyre mélyebbre kerültem a szervezésben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy tulajdonképpen én csinálom. Négyen indultunk, és végül ketten maradtunk. Így lett a kezdeti zarándoklatból egy hosszabb távú közösségi szolgálat.

Sok fiatal általad, illetve az általad szervezett zarándoklatokon keresztül jut el először Taizébe. Mit adhat ez a hely egy fiatalnak? Mit keresnek benne a mai fiatalok?
Két dolgot tudnék egyből kiemelni: az elfogadást és a bizalmat. Taizét eleve a bizalom zarándokútjának nevezzük. Egy olyan világban élünk, ahol sokszor még a hozzánk legközelebb állókban sem könnyű megbízni. Taizében viszont megtapasztalhatod, mit jelent valóban bízni a másik emberben.
Ott például nem zárjuk be a házakat, az értékeinket nyugodtan ott hagyjuk, és amikor visszamegyünk, ugyanott találjuk őket. A téli zarándoklatokon pedig előfordul, hogy teljesen ismeretlen emberek beengednek a saját otthonukba, és akár a kulcsot is rád bízzák. Ezt ma már nem könnyű elképzelni, mégis működik. A fiatalok megtapasztalják, hogy lehet bízni egy olyan emberben is, akit néhány órával korábban még nem ismertek.
A másik nagyon fontos dolog az elcsendesedés. A fiatalok a hétköznapokban rengeteg impulzust kapnak: felkelnek, iskola, hazamennek, egyik program jön a másik után, közben pedig folyamatosan jelen van a digitális világ is. Taizében ezzel szemben van idő megállni és elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Lehet beszélgetni, tanácsot kérni, és vannak kiscsoportos találkozók is, amelyeket lelkészek, illetve tapasztaltabb résztvevők vezetnek. Minden korosztálynak megvan a maga csoportja.
Közben a közösségi életből és a felelősségvállalásból is lehet tanulni. A tábor önkéntes alapon működik, gyakorlatilag önellátó. Ha egy héten három-négyezer ember összegyűl, akkor mindenkinek jut valamilyen feladat: van, aki takarít, más az étkezésben segít, megint más valamilyen szervezési munkát végez. Így megtapasztalod, hogy egy ekkora közösség csak akkor tud működni, ha mindenki hozzátesz valamit. És persze barátságok is születnek. Van, aki ott tanul meg imádkozni, vagy ott tapasztalja meg először, hogy az ima öröm is lehet. A reggeli közös imáknak különleges hangulata van. Nehéz is egyszerűen misének vagy istentiszteletnek nevezni, hiszen ökumenikus közösségről van szó. Több ezer fiatal ül a templomban a földön, törökülésben, szőnyegeken, és együtt énekelnek.
Gyönyörű énekek csendülnek fel, és minden nap ezzel a közös imával kezdődik.
Amikor egy fiatal azt látja, hogy több ezer, vele egykorú ember képes leülni, elcsendesedni, énekelni és együtt imádkozni, az nagyon erős élmény. Valahogy feltölti az embert. Ezt látom én is, most már több mint húsz éve, amióta járok Taizébe.
Mi az, ami ennyi év után is visszahívja az embereket Taizébe?
Ez valahogy úgy működik, hogy az ember egyszer eljön, és vagy tetszik neki, vagy nem. Az elmúlt húsz-huszonkét évben talán két kezemen meg tudnám számolni, hányan voltak, akik egyszer eljöttek, azt mondták, hogy nem bírják, és többet nem akarnak visszajönni.
Sokkal inkább az ellenkezőjét látom. Vannak olyanok, akik velem együtt már több mint tíz éve járnak Taizébe, télen és nyáron is. Van egy régi gárda, amelynek tagjai közül néhányan már lassan kikopnak, mert elszólítja őket az élet, család, munka vagy más kötelezettségek. De mindig vannak visszatérők.
Azt látom, hogy aki egyszer eljön, jól érzi magát, és megtapasztalja, mit ad neki ez a közösség, abból könnyen szokás lesz. Évekig visszatér, mert valami olyat talál ott, amire újra és újra szüksége van.

Te magad is azonosulni tudsz ezzel az imádságos formával? Mit jelent számodra a taizéi ima?
Igen, abszolút. De számomra ez is egy megtalálási folyamat volt. Nem egy szokványos imamódról van szó. Függetlenül attól, hogy valaki katolikus vagy református, a templomi szertartásoknak megvan a maguk struktúrája. Taizében ez egy kicsit más: szabadabb, ugyanakkor nagyon erős a tartalma és a mondanivalója.
Éppen ezért úgy érzem, hogy ez az imamód sokszor hamarabb el tud jutni az emberhez, különösen egy fiatalhoz, mint egy hagyományosabb formájú mise vagy istentisztelet. Számomra is egy ilyen felfedezési folyamat volt, amelyben fokozatosan találtam meg a helyét az életemben.
Honnan ered benned ez az utazás és a szervezés iránti szenvedély?
Az utazás és a közösséggel való együttlét iránti szenvedélyem valószínűleg egészen kicsi koromig vezethető vissza. Cserkésztáborokba jártam, az iskola által szervezett nyári táborokban vettem részt, és valahogy már akkor belém ivódott ez az életforma. Ha egyszer megtapasztalod, nehéz abbahagyni.
Később maga a szervezés is külön örömforrássá vált. Jó érzés tudni, hogy azzal, amit csinálok, másoknak is élményt tudok adni. Például most 122 fiatal indul el velünk, és öröm látni, hogy általunk olyan helyekre jutnak el, ahol szépeket láthatnak, új élményeket szerezhetnek, és együtt lehetnek.
A munkám is szorosan kapcsolódik ehhez. Az egyetemen szakmai és terepgyakorlatokat szervezek a hallgatóknak, amelyek kötelező tantárgyak részét képezik. Ezek sokszor európai körutak, így az év folyamán egyébként is rengeteget utazom.
Ez az út azonban egy kicsit más. Számomra ez elsősorban feltöltődés. Nem érzem munkának, nem érzem stresszesnek vagy fárasztónak, mert tudom, hogy eljutunk Taizébe, a „béke szigetére”, ahol egy hét alatt feltöltődünk a következő évre.

Nagy busszal zarándokoltok. Milyen kihívásokkal jár egy ilyen út megszervezése?
Egyre több kihívással szembesülök. Az elmúlt években a gazdasági környezet is sokat változott, az árak emelkedtek, miközben nekünk továbbra is az a célunk, hogy ezek az utak minél több fiatal számára elérhetők legyenek.
Hiszen elsősorban diákokról, egyetemistákról van szó, akiknek nincs önálló jövedelmük, ezért az egész szervezést ehhez kell igazítanunk. Emiatt a repülőút például szinte szóba sem jöhet, hiszen jelentősen megnövelné a költségeket. A nagybuszos utazás viszont költséghatékonyabb, és közben sok helyet is meg tudunk látogatni.
Persze a generációk is változnak. Amikor én voltam tizenéves, természetes volt, hogy hosszú órákat, akár éjszakákat is végigutazunk egy buszon, és vállaljuk a kényelmetlenséget azért, hogy eljussunk valahová. Ma már sok fiatal számára egy éjszaka buszon töltése komoly kihívás. Érezhetően megváltozott a komfortigény és a tolerancia is.
Emellett az európai szabályozások, például a kiskorúak utaztatására és kísérésére vonatkozó előírások is egyre több odafigyelést és adminisztrációt igényelnek. Ezek mind bonyolítják a szervezést, de végül mindent meg lehet oldani. Most is lesz néhány kiskorú a buszon, talán egy tucatnyian vagy valamivel többen. Ők viszont a jövő. Ők most tapasztalják meg először, milyen egy ilyen zarándoklat, és bízom benne, hogy még sok éven keresztül velünk tartanak majd.

Mitől válik egy zarándoklat valódi közösségi és utazási élménnyé a fiatalok számára?
Igazából mi zarándoklatokat szervezünk, de egy mai fiatal életében nem feltétlenül lehet különválasztani a kulturális élményeket, az utazást és a vallásos szándékot. Valahogy összetetten kell ezt kínálni nekik.
Ha csak azt mondanám, hogy elmegyünk Taizébe, egy hétig ott maradunk, imádkozunk, és semmi mást nem csinálunk, valószínűleg nem mindenki számára lenne vonzó, és nem biztos, hogy tömegek jelentkeznének. Ha viszont az út során kulturális és történelmi helyeket, UNESCO-világörökségi helyszíneket, templomokat, kolostorokat, szép városokat is meglátogatunk, megismerjük Nyugat-Európa vagy éppen egy adott régió kultúráját, és mindezt összekapcsoljuk a taizéi zarándoklattal vagy egy nemzetközi ifjúsági találkozóval, akkor egészen más élmény születik.
Azt tapasztalom, hogy a fiatalok egyre nagyobb szeretettel jönnek ezekre az utakra. Egy-két év után pedig már kialakul egy olyan stabil közösség, amelynek tagjai kifejezetten Taizé miatt térnek vissza. Megtapasztalják ezt a helyet, jól érzik magukat benne, és idővel már nem csak az út, a látnivalók vagy a programok miatt jönnek, hanem magáért Taizéért és azért a közösségi élményért, amit ott kapnak.
Mi jelenti számodra az igazi örömet egy zarándoklat megszervezésében?
Számomra ennek többféle öröme is van. Egyrészt az, hogy lehetőséget adhatok a fiataloknak arra, hogy egy jól megszervezett úton vegyenek részt, sok szépet lássanak, új helyeket és kultúrákat ismerjenek meg.
De talán még fontosabb az, amikor azt látom, hogy Taizében valami megérinti őket. Hogy elkezdenek gondolkodni a saját életükön, a céljaikon, és egy kicsit komolyabban tekintenek önmagukra és a jövőjükre. Nagy öröm számomra látni, amikor egy fiatalt elviszek egy ilyen útra, és aztán valami megváltozik benne, valami megérinti. Ezeket a tapasztalatokat én magam is átéltem, ezért járok és szervezek évek óta. Taizé számomra is ugyanúgy feltöltődés és kikapcsolódás, mint azoknak, akiket magammal viszek.

A kirándulások és a zarándoklatok mellett mi kapcsol ki? Milyen hobbik töltenek fel?
Nagyon szeretem az állatokat, különösen a lovakat. Mintegy húsz éven keresztül foglalkoztam lovakkal, lovakat tartottam egy Kolozsvár melletti kis birtokon. Ez az életemnek egy olyan része volt, amely sok mindenre megtanított: felelősségre, pontosságra, a természettel való közelségre és annak szeretetére. A lótartást mára fel kellett adnom, de ahol lehetőségem van rá, továbbra is lovazom.
A másik nagy szenvedélyem a könyvek világa. Ezt részben a szakmám is hozta magával, hiszen történészként és geográfusként is sokat foglalkozom velük, de egyszerűen szeretem a könyveket, és gyűjtő is vagyok. Van egy szép gyűjteményem, és amikor időm engedi, árverésekre is járok. Szeretem azt az érzést, amikor az ember egy-egy régi könyvben valamilyen kincset talál. Tulajdonképpen ez is egyfajta kincsvadászat számomra.
Melyik a számodra legértékesebb könyv a gyűjteményedben?
Jó kérdés, mert nagyon sok van. Talán mégis azt a Bibliát emelném ki, amelyet a nagytatámtól örököltem. Ez egy 1668-as kiadású, magyar nyelvű Biblia, amely Misztótfalusi Kis Miklós amszterdami nyomdájában készült. Ez az egyik legnagyobb ereklyém, az üveg mögött őrzöm.
De ezen kívül is sok értékes darab van a gyűjteményemben. A történelemhez és földrajzhoz kapcsolódó szakirodalmakat, régi szakkönyveket, lexikonsorozatokat mindig szívesen felkutatom, és ha lehetőségem van rá, meg is vásárolom őket.
Ha három könyvet kellene ajánlanod egy fiatalnak, melyek lennének azok, amelyeket szerinted mindenképpen érdemes elolvasnia?
Mivel azt mondtad, hogy fiatalnak, elsőként mindenképpen a Bibliát ajánlanám. Fontosnak tartom, hogy egy fiatalnak legyen vallási és lelki megalapozottsága. Másodikként Victor Hugo A nyomorultak című regényét mondanám. Fiatalon engem is nagyon megragadott, és úgy gondolom, hogy ma is sokat tud adni egy fiatal olvasónak. Harmadikként pedig mindenképpen egy magyar irodalmi klasszikust választanék, például egy Jókai-regényt. Jókai művei szerintem ma is olyan történeteket és értékeket hordoznak, amelyekkel érdemes megismerkednie egy fiatalnak.

Egy kórusban énekelünk. Hogyan került közel hozzád a zene?
Valószínűleg onnan indult, hogy zenész családból származom: édesapám hegedűművész, a nővérem is hegedűművész, és engem is próbáltak ebbe az irányba terelni kiskoromban. Én azonban valahogy eltértem a zenétől. Énekelni ötödik osztályos koromtól kezdtem, az iskolában is kórusokban énekeltem, a hangszert viszont sajnos letettem. Én is hegedültem egy ideig. Utólag persze lehet azon gondolkodni, milyen jó lett volna, ha profi szinten megtanulok játszani egy hangszeren, de az élet más irányba sodort. A hivatásom végül teljesen más lett, és ez egyáltalán nem baj.
Az éneklés viszont megmaradt. Az iskolai kórusokból aztán a kedves szomszédom révén kerültem a Szent Cecília-kórusba. Ő ajánlotta, hogy próbáljam ki, én pedig eljöttem – és most itt vagyok.
Mit ad neked a kórus?
A kórus tulajdonképpen a második családom. Nagyon jó a közösség, és igen jól érzem magam benne. Habár viszonylag fiatal vagyok ebben a közösségben, nagyon szeretem azt a profizmust, amellyel dolgozunk, és azokat az egyházi műveket is, amelyeket együtt éneklünk. Annak is különleges hangulata van, amikor egy-egy alkalmon, ünnepen vagy szentmisén együtt jelenünk meg.
Szerda például a legnehezebb napom: reggel nyolctól délután hatig szinte folyamatosan órát tartok. Mégsem éreztem a fáradtságot, amikor este hétre megérkezem a próbára. Számomra ez igazából kikapcsolódás: feltölt, és egyszerűen jól érzem magam benne.
Ha egyetlen útravalót adhatnál egy fiatalnak, mi lenne az?
Mindenképpen a tanulást mondanám. Ez a világ sajnos sokszor más irányba csábít, és a tanulás háttérbe szorul, pedig nagyon sok minden innen indul.
Ahhoz, hogy valaki megszeresse és megértse a világot, tanulni kell. Ahhoz, hogy egy karriert építsen, vagy bármilyen pályán elinduljon, szintén tanulásra van szükség. De ahhoz is, hogy valaki felfedezze a környezetét, tájékozott legyen, megbecsült tagja legyen a társadalomnak, és érdemben hozzá tudjon szólni a dolgokhoz, szintén tanulni kell.
Éppen ezért azt mondanám a mai fiataloknak, hogy ne hagyják, hogy a gyors siker, a gyors meggazdagodás vagy az ehhez hasonló, csillogónak tűnő irányok megtévesszék őket. A tanulást nem szabad feladni. A tudás által nemcsak előre lehet jutni, hanem ki lehet nyitni a világot is. Szerintem ez az egyik legjobb út ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyét, boldog legyen, és valóban kiteljesedjen.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/38. és 2026/39. számaiban.










