Ki nem emlékezne a tanító nénijére? (Az, akinek tanító bácsija volt?!) Talán az egyik legmeghatározóbb alakja egész életünknek. „Sorsfordító” pillanatokat élünk meg mellette, ahogyan örökre megszeretteti velünk az írást, olvasást (vagy netán teljes mértékben elrettent ettől a világtól). Azt gondolom, az eltelt egy évben nekik is nagyon nehéz dolguk volt, amikor tették a lehetetlent, és képernyőn keresztül próbálták megfogni kicsik ezreinek a kezét, hogy kikanyarítsák az első betűket. Egy olyan tanítónő a „beszélgetőtársam”, aki „jubiláns” pályáján (bár nem egyházi iskolában tanít) órák előtt és után mindig közösen imádkozik a gyerekekkel – online is: Kiss-Miki Melindát kérdeztem.
Tősgyökeres szászrégeni vagy?
Szászrégeni születésű vagyok és csodálatos gyerekkorom volt, ami még inkább erősítette bennem azt, hogy megszeressem szülővárosomat és az itt élő embereket. Azóta természetesen sokat változott a város arculata, szellemisége és főleg lakóssági összetétele, ami mára már egy teljesen más városkép-populációt mutat.
A tanító gyermekkorának – konkrétan a tiednek – kik a legmeghatározóbb személyei, és melyek az emlékeidben visszatérő fontos helyszínei?
Szüleim – miután egy fénykép révén ismerkedtek meg, és rövid udvarlási és jegyességi idő után frigyre léptek – úgy döntöttek, hogy ebben a kisvárosban „raknak fészket”. Édesapám egy közeli faluból, Marosjárából származik, és már előzőleg itt volt a munkahelye. Édesanyám kászonújfalvi születésű, félárva sorsú hajadonként sokat dobálta a sors, míg felnőtt fiatalként elvégezhette a kereskedelmi szakiskolát Sepsiszentgyörgyön. Amikor édesapámmal először találkozott, Csíszentmártonban dolgozott a könyvesboltban.
Gyerekkorom első mélyen meghatározó személye anyai nagymamám volt, aki özvegy lévén születésem után hozzánk költözött, hogy amíg édesanyám dolgozik rám vigyázhasson. (Akkoriban a nők csak 3 hónap szülési szabadságra voltak jogosultak). Hároméves voltam, amikor megszületett a kisöcsém, és nagymama 9 évig szüntelenül nagy odafigyeléssel és szeretettel vigyázott ránk. Aztán megbetegedett, és pár hónap után az Úr magához szólította. Nagyon egyszerű és népszerű asszony volt. Sokan ismerték és látogatták, fiatalabbak is nagyon kedvelték a társaságát. Nagymama fiatalkorában több évig szolgált a németországi nagykövetnél, ahol megkedvelték, és a nagykövet asszony bizalmas kedvenceként sok jó könyvet olvashatott, művelődhetett abban a környezetben. Így értelemszerűen időskorára nem mindennapi műveltségéhez hozzáadódtak az évek során megélt tapasztalatok bölcsességei, melyeket alázattal osztott meg másokkal. Arra emlékszem, hogy alig volt délután, hogy valaki ne látogatott volna hozzánk, és egy kávé mellett ne hallgatta volna Teri néni történeteit, intéseit, tanácsait. Ha pedig nem a kávé került terítékre, akkor a nagymama mennyei ízű rózsabefőttje, amit ásványvízzel szolgált fel és örök jó hangulat lengte be az otthonunkat. Különösen szép kapcsolatot ápolt édesapámmal, akire úgy tekintett, mint gyermekére, és ezt apukám is őszinte szeretettel viszonozta. Nyáron mindig hazautaztunk a kászonújfalvi családi házba, és ott töltöttük a nyarat az ő gyámsága alatt, hiszen a szüleink úgyis dolgoztak. Az Úrhoz való távozása mély űrt hagyott nemcsak gyermekszívemben, hanem az otthonunk is mintha kihűlt volna nyomában.
Nemsokára megbetegedtél…
Szívreumával diagnosztizáltak, és hat éven át kezeltek, hogy megszabaduljak a kórtól. A kezelés évei alatt sok félelmet, fájdalmat és szorongást éltem meg. Édesanyám folyamatosan bátorított, hogy imádkozzak és ne féljek. Szüleim nagy odafigyeléssel követték az orvosi előírásokat, emiatt gyakran szanatóriumba vittek, hogy ott megkapjam a megfelelő kezeléseket. Ilyenkor három hétig szülők, testvér nélkül kellett megtapasztalnom az idegenséget. Számomra ezek a hetek lélekpróbáló időszakok voltak, ugyanis mindig attól féltem, hogy mi lesz, ha egyszer csak nem jönnek utánam a szüleim. Mindez a félelem abból eredt, hogy gyakran találkoztam a szanatóriumban olyan gyerekekkel, akik már több ideje ott tartózkodtak, mert a szülők nem mentek utánuk, lemondtak róluk. Ilyenkor ezek a gyerekek hosszasabb huzavona után állami gyerekotthonba kerültek. Mélyen átéreztem fájdalmukat, és mindvégig azért imádkoztam, hogy velem ne történjen ilyesmi. Természetesen félelmem szüleimmel szemben megalapozatlan volt, hiszen mindig is nagyon féltettek, szerettek és vigyáztak rám. Alig később láttam be, mekkora áldozat volt számukra is a betegségemmel való harc. Közben lassan gyógyultam, és nyaranta, amikor már nem élt a kászoni nagymama, a marosjárai nagyszülőkhöz, édesapám szüleihez vittek a szüleink. Bár akkoriban nem voltam elragadtatva attól a túlságosan aktív falusi élettől, amiben ott nyáron részt kellett vennem, ma már nagyra értékelem minden pillanatát.
Milyenek ezek az életképek?
Nagyapám nagyhangú, tekintélynek és tiszteletnek örvendő ember volt a faluban. A háború előtt falubíró volt több éven át, és határozottság, megfontoltság, a szókimondó egyenes beszéd és konkrét tettek jellemezték. Hajnalban kelt, ellátta az állatokat, majd a mezőn töltötte nyári napjait. Előfordult, hogy délre hazajött, máskor mi vittük ki neki az ebédet a mezőre. Késni nem szabadott! Amikor megszólalt délre a falu templomának harangja, ha nem is végezte el a sort, amit éppen kaszált, megállt, levette a kalapját és összekulcsolta a kezét. Fejét lehajtva állt addig, amíg a harangszó el nem némult. Szerintem fohászkodott vagy éppen hálát adott. Majd megindult felénk, és hangos-parancsoló hangján azt kérdezte: – Na, kész az ebéd?! Mi nagymamával addigra meg kellett terítsünk a pokrócra, ahova nagytata ült le elsőnek, majd mi is köréje. Az ebéd mindig csendben zajlott, de a végén a nagyszülők beszélgettek: Ki járt arra? Mennyi van még a munkából? Mit kell még elvégezni aznap?, és így tovább. Szerettem hallgatni őket. Nagytata a tervező és szervező modorában szinte órára leosztva kiosztotta, hogy mikor mit kell még elvégezni. Nagymama nagy alázattal hallgatta, és csak időnként mondta el a véleményét, de soha nem szállt vitába, még ha valamit másként látott is jónak. Csodáltam tűrőképességét, soha nem ellenkezett nagyapámmal, pedig gyerekként is láttam, hogy szólnia kellene, s megmondani, hogy neki is lehet néha igaza. Meg is kérdeztem egyszer: „Mama, miért tűri, hogy tata így parancsolgasson magának?” Emlékszem, meglepődött, majd elmosolyodott és könnyedén azt mondta: „Így szoktam meg, szerettem és soha nem ellenkeztem vele. És mindig tudtam, hogy megbízhatok benne.” Hazafelé menet a mezőről mindig gyógynövényeket szedtünk. Tökéletesen ismerte valamennyi jótékony hatását. A faluban gyakran jöttek hozzá asszonyok gyógyteákért, sőt még az állatok bajára is mindig tudta, mit kell kikeverni. Gyakran elmesélte, hogy gyógynövényekkel kapcsolatos ismereteit nagyanyjától tanulta, aki a falu és a környék ismert bábája volt. Csodáltam ennek az egyszerű falusi asszonynak a tudását. Esténként egész színdarabokat mondott el emlékezetből, vagy balladákat, meg rengeteg verset, imát – melyeket fiatalabb korában tanított a fiataloknak. Ő volt a falu „kultúrreferense” – mondanánk mai szóhasználattal. Nagyon szeretett olvasni, noha az első világháború kirobbanása miatt mindössze csak két évet járt iskolába. Kászoni nagymamám halála után egy évvel, nyáron két meséskönyvvel érkeztem járai nagyanyámhoz nyaralni. Mindig kérte, hogy hangosan olvassak, ő is szeretné hallani. A meséskönyveket hamar kiolvastam, és újabb olvasnivalóra vágytam. Előbb egy Előre kalendárium került elő a kasztenből, majd ütött-kopott kiadásban, a filléres regények sorozatban: A kőszívű ember fiai. Nem volt mit egyebet adjon olvasásra. És én hangosan olvastam életem első regényét – harmadikosan –, míg nagymama főzött, forrázott a disznóknak, tyúkot tépett, puliszkát kevert, vajat köpült vagy éppen a kertben gyomlált. Járai nagymamám 94 évet élt, és utolsó éveiben már csak belepillantott a nyitott Bibliába, s úgy mondta fel az Újszövetség történeteit, anélkül, hogy olvasná, teljes átéléssel. Mély hite segítette át két világháborún és az élet számos megpróbáltatásain. Ma már állítom, hogy az egyik legmeghatározóbb személy az életemben apai nagymamám volt. Az együtt megélt olvasmányélmények, beszélgetéseink és a hangos felolvasás életre szóló irodalombűvöletbe ejtettek és állandó Isten-jelenlétbe helyeztek.
És a nagytatád?
Nagyapámtól inkább tartottam. Nem volt ajánlatos haragra gerjeszteni őt. Mégis volt néhány érzékeny pontja, melyek miatt bármikor főhajtással emlékezem rá. A december ötödikét kötelező ünnepként élte és tartotta meg. Ilyenkor hazavárta minden gyerekét a városból, mind a hat unokát, ünnepi asztal mellé ültetett, és minden évben elmesélte újra és újra, hogyan szökött meg az orosz fogságból három társával, amikor az oroszok arra készültek, hogy Szibériába deportálják őket. A budapesti fogolytáborból szöktek meg, megtervezve annak minden részletét. Sajnos szökés közben egyik társát kilőtték, így hárman tudtak az éjszakában kereket oldani. Egész éjszaka szaladtak a novemberi, hideg, télies időben. Nappal mindig bekérezkedtek annak a falunak a plébániájára, amelybe éppen beértek, és ott húzódtak meg estig a pincében. Ilyenkor mindig ételt is kaptak elengedőt, hogy éjjel majd folytathassák útjukat. Időközben lehavazott, és egyre nehezebbé vált haladásuk a hideg télben. Ha nagyon fáztak, a hó alá bújtak, egymásra feküdtek, és időnként helyet cseréltek, hogy azt melegítsék, aki eddig középen volt. Három hétig tartott gyalogútjuk Budapestről Marosjáráig. Amikor beért a faluba, senki nem ismerte fel elnyűtt, meggyötört külseje miatt. Hazaérkezését újjászületésként élte meg, és élete végéig minden évben megünnepelte.
Igaztalan lennék, ha szüleimről nem tennék említést. Édesanyám a jó Istenbe gyökerező hitem táplálója és megerősítője volt mindvégig, és az önfeláldozó szeretet mintaképe. 13 éve nincs már köztünk, és hiánya még ma is betöltetlen űr a lelkemben. Édesapám a vidámság embere. Neki köszönhetem az ének, a népi kultúránk szeretetét. Még kisgyerekek voltunk, amikor a vasárnap délutáni programunk esős időben az volt, hogy népdalokat tanultunk és néptáncoltunk a szűkös nappaliban, négyesben, bakelitlemezekről lejátszott autentikus népzenére. Szép időben sokat kirándultunk, már gyerekként rengeteg természeti szépségét megcsodáltuk az országnak. Abban az időben nem volt az autókban kazettofon. A mi autónk csak úgy tudott haladni, ha mi – az öcsém, meg én – énekeltünk. Ha abbamaradt az éneklés, az autó nyomban lassulni kezdett. Jó pedagógiai fogás volt, hiszen utazni nagyon szerettünk, és ezért állandóan énekeltünk. Ennek köszönhetem, hogy hangom nagyon szépen megerősödött, és az osztályban mindvégig én voltam az, aki megadhatta a hangot, aki egyik vagy másik szólamot vitte és gyakran szólót énekelt. A zene, a minőségi zene azóta is gyógyír a lelkemnek.
Egy szentignáci imaműhelyen ismerkedtünk meg, ezért is kérdezlek arról, hogy a lelki életben való „felnőtté válás” útján melyek voltak a legkiemelkedőbb élményeid?
Fiatal éveimet úgy éltem meg, mint a legtöbb fiatal. Akkora már meggyógyultam és kerestem az utam, lelkileg vívódtam két part között. A gyógyulásom idején megtapasztalt pozitív megélések alapján eldöntöttem, hogy orvos leszek, hogy majd én is segíthessek beteg gyerekeken. A tudatalattimban folyamatosan ott élt tanítóm és néhány tanárom életmintája, akikre csodálattal tekintettem fel és akik meghatározó személyiségek voltak életemben. Határozott egyéniségemmel a tudatosan eldöntött életpályára készültem és csak többszöri sikertelen felvételi után kezdtem odafigyelni arra a belső hangra, ami a pedagógus pálya fele ösztönzött. Kellettek a bukások, hogy beforduljak és párbeszédbe kezdjek a jó Istennel, kérve, mutassa meg mire hív engem. A választ megtaláltam önmagam rejtett késztetésében. És amikor elindultam ezen az úton, bár sikereket halmoztam magam körül, még mindig kételkedtem abban, hogy erre a hivatásra alkalmas vagyok. Ezek az évek meghatározták nem csak a hivatásom megtalálását, hanem ezzel párhuzamosan annak a szerető Atyának a megtalálását is, akiben addig a fegyelmező és szigorú Isten sejtettem, de akinek szerető ölelésében a kiáradó lélek szeretetét tapasztalhattam meg. Azt mondanám, hogy beindult az érés nagykorú kereszténnyé válásomban.
Ma már tudom, hogy hivatásomat Istentől kaptam, s mint olyan, ajándékként élem meg. Ajándékként, mert számtalan adottsággal áldott meg Isten, melyet ebben a szolgálatban kamatoztathatok. És ajándékként amiatt is, mert rengeteg örömet élek meg általa. Ha időközönként eszembe jutna panaszkodni, csak emlékeztetnem kell magam, mekkora kegyelem a jó Istentől, hogy azt tehetem, amit szeretek, és hogy milyen sok boldog pillanat aranyozza be napjaimat a rám bízott gyerekek által. Nem utolsósorban ajándék minden siker, amit diákjaim érnek el kisiskolásként, vagy akár nagyobb diákként is vizsgákon, versenyeken. Amikor pedig egykori diákjaim mint befutó kutatók, orvosok, tanárok, de akár becsületes, jóravaló munkások, vállalkozók látogatnak vissza hozzám, mérhetetlen elégtételt érzek a szívemben, hogy ehhez a jóhoz egykor valamit én is hozzáadtam.
Huszonöt éves tanítói pályafutásodnak melyek voltak a legszebb emlékei és a legnagyobb kihívásai?
Talán a legszebb emlékeim azok, amelyek a megküzdés eredményeként hagytak nyomot bennem. Gyakran adódtak nehéz helyzetek, tanácstalan pillanatok, reményvesztettség és elbátortalanodás, de soha nem éltem meg ezeket valaminek a lezárásaként, hanem inkább kihívásként, melyben helyt kell állni, példát kell mutatni, megoldást kell keresni vagy éppen újra kell kezdeni. Isten kegyelméből tudtam ezekből a helyzetekből örömet kovácsolni magamnak és gyakran másoknak is. Eszembe jut egy szomorú eset, amikor az egyik félárva tanítványom sírva jött egy reggel iskolába, hogy anyukájának új párja van, és azt mondták neki, amikor iskolába indult, hogy többé ne menjen haza. Lelkileg teljesen kiborulva kerestem gondolataimban a megoldást, hogyan segíthetnék. S bár az anyukával nem sikerült megalkuvást kieszközölni, sikerült még aznap a gyereknek ideiglenes befogadást intézni a katolikus plébánia mellett működő bentlakásban, ahol a vidéki iskolás gyerekek voltak elszállásolva. Öröm volt utána megtapasztalni a többi szülő részvétteljes hozzájárulását a gyerek ellátásának érdekében, akit három hónap elmúltával az édesanyja visszahívott magához. Talán a legnagyobb kihívások éppen azok voltak, amikor nem a szakmai kompetenciámat, hanem az érzelmi intelligenciámon keresztül a problémamegoldó képességemet kellett bölcsen használnom. Tanítóként azonban napi szinten élek meg olyan örömöket, melyek széppé teszik életemet és amelyek elfeledtetik a nehézségeket. Egy-egy huncut mosoly, egy őszinte megnyilvánulás, egy segítségkérés, majd a hála, egy szívecske valamelyik gyerektől, egy aszfaltrajz, amely rólam szól, egy üdvözlet vagy vers – amely éppen nekem íródott. Állíthatom, hogy ebben a hivatásban hatalmas a felelősség és fontos a szakmai hozzáértéssel elvégzett munka, de még fontosabb a gyerekkel való együttérzés, a játékosság, a bizalom, az, hogy úgy neveljem, hogy előbb leereszkedjek mellé, átöleljem és együtt nevelődjünk az évek során, és egyre fennebb emelkedjünk.
Az eltelt egy év – gondolom – „felejthetetlen” marad (szakmai szempontból is)… Hogyan vészeltétek át az osztályoddal ezt az időszakot?
Igen, bizonyára mindig emlékezni fogok erre a nem könnyű időszakra, ha a jó Isten is segít ebben. Elsősorban el kell ismernem, hogy olyan új helyzet elé állított a világjárvány, mely kihívások sorozatát jelentette. Meg kellett tanulni – aránylag rövid idő alatt – online felületeken dolgozni. Az egy év leforgása alatt nem is egy, hanem több különböző platformon is dolgoztunk. Mindezek használatát meg kellett tanítani a szülőknek, gyerekeknek is. A türelmet kellett gyakorolni magas fokon, amikor valaki hosszabb ideig nem tudott online kapcsolódni, amikor nem működött jól az internet, amikor nem hallottuk jól a gyerekekkel egymást, amikor a gyerek már nem bírt figyelni, amikor lefagyott a gép és még sorolhatnám. Mi, a gyerekekkel az iskolában órák előtt és után mindig közösen imádkozunk, és ezt a szokást az online órákon sem hagytuk el. Megbeszéltük, ha valami történik, hogy például a rendszer kidob valakit és többé nem sikerül visszalépnie órára, próbálkozzon többször, de ha úgy sem sikerül ne keseredjen el a következő nap pótoljuk majd. Hívhattak a gyerekek telefonon is, ha valamit nem értettek, vagy írhattak messengeren, wattsapp-on. Gyakran magam is csodálkoztam, hogy aránylag könnyen vették az akadályokat, különösen, ha valamit már bejárattunk. Igyekeztünk jó szokásokat kialakítani, amelyek megkönnyítették az órán való részvételt. Napi szinten leleményesnek kellett lenni valamilyen váratlan helyzet kapcsán, mert azoknak nem voltunk szűkében. Gyakran filmeztem le saját kézmozgásomat és osztottam meg velük, hogy maradandóan követhessék a gyerekek a betűk írásának módját. Vagy gyakran előkészítettem megosztásra egy anyagot, s mikor kivetítettem két-három tanuló nem látta. Ilyenkor mindig ki kellett találni, hogy hogyan, ki tudná a megosztott képernyőt tovább osztani, hogy mindenki láthassa. A technikai elakadások mindig jobban sarokba szorítottak, de Istennek hála, mindig találtunk megoldást, ha nem másképp, valamelyik szülőnek a segítségével, aki hozzáértően eligazított.
Nagyböjttől nagyböjtig… Tavaly azt mondtad, kimondottan örültél, „hogy a nagyböjt idejében kerültünk ilyen kényszerhelyzetbe, mert idén olyan lehetett a böjti időszakom, amilyennek már régen szerettem volna. Időt kaptam az imára, a lelki olvasmányokban való megmerítkezésre és főleg a saját lelkem háza táján való rendrakásra.” Mit adott neked (és mit vet el) ez az egyéves járványidőszak?
A tanító is ember, és ő is megpróbáltatik. Bár volt az elmúlt évnek néhány kiemelkedő örömünnepe, voltak szomorú, szenvedésteljes napjaink is. A korlátozások miatt nem a megszokott módon, de a tavaly nyáron elballagott az egyetemről mindkét gyermekem. A lányom már leállamvizsgázott orvosként, a fiam pedig mérnökként. Végtelen hála van a szívemben, hogy ezeket az örömöket megélhettem, és minden nap gyermekeim sorsának isteni gondviseléséért imádkozhatok. Mára már mindkettőjüknek sikerült elhelyezkedniük, és a fiam a mesteri képzést is elkezdte. Ugyanakkor én is letettem a magiszteri vizsgámat a tanácsadás szakon, mely tanulmányok révén szociálisan sokkal érzékenyebbé váltam. Ugyancsak az elmúlt nyáron – bár szűkebb családi körben, de – megünnepelhettük a férjem kerek évfordulóját, ami szintén csodaszép együttlét volt a rokonokkal. Ősszel műtéten estem át, és nem kezdhettem a diákjaimmal a tanévet, egy helyettesítő kolléganővel kezdték el a tanulást. Amikor már csak egy hét választott el az iskolába való visszatérésemtől, az egész családon Covid-fertőzést észleltünk, majd tíznapos elszigetelődés és otthonkezelés után kórházba kerültünk. A kórházban töltött további tíz nap komoly megmérettetés volt mindannyiunk számára mind testileg, mind lelkileg. Ez alatt az idő alatt apai nagynénémet és nagybátyámat is eltemették. Két hónappal később pedig anyai nagybátyám feleségét kísértük utolsó útjára. November végén tudtam az osztályomat átvenni és újból a munkára koncentrálni, bár elismerem, hogy ez, legyengült fizikai állapotom miatt, nem volt zökkenőmentes. Lassan azonban visszanyertem erőmet, és februártól annak örülhetek, hogy szemtől szembe taníthatok. Ez sokat visszaadott abból, amit a betegség és otthonülés elvett. Elismerem, hogy sokkal többet olvashattam ebben az egy évben, mint az előbbi évek bármelyikében – ami nagy örömömre szolgált –, és mértékletesebb, tudatosabb életmódot folytattunk. De jóval kevesebbet érintkezhettem szívemnek-lelkemnek kedves személyekkel, kevesebbet kirándultunk, és elmaradt sok közösségi élmény, melyet akár a kórussal, akár a Kolping-család, akár a KÉK imaközösség keretében tervezgettünk.
Mit tapasztalsz a környezetedben, családodban, ismerőseid körében: merre „alakult” az életünk 2020-ban?
Sajnos, nagyon sokan, mélyen érintettek a járványhelyzet által. Az idősek hosszasan hiányolták a gyerekekkel, unokákkal való találkozást. Olyan személyekről is tudok, akik több mint egy éve nem találkozhattak külföldön élő gyerekeikkel. Lelkileg nagyon nehezen viselik ezt a helyzetet. Nehéz helyzetbe került sok család, ahol a szülők valamelyike elveszítette a munkahelyét, vagy ahol a család magánvállalkozása csődöt mondott. Mégis, talán a legjobban a fiatalokkal érzek együtt, akik az élet kapujában illetve pályakezdés előtt állnak. Egyéniségük még nem kiforrott, s nem tudják merre induljanak. Egyesek megtorpantak, mert azt látják, hogy ami szakma eddig álomként lebegett szemük előtt, most a munkanélküliségbe sodorná őket. Mások akik a tovább tanulás mellett döntöttek nem tudnak az online oktatásban haladni, értelmetlennek találják az egészet, azt fontolgatják, hogy feladják. Ismét mások dolgoznának, de nem alkalmazza őket senki. Vannak akik mostanig tanultak és most ismerkednének, szívesen nyitnának társ irányába, de az adott körülmények ellehetetlenítik számukra az ismerkedést, szocializálást. Zsengék és kevésbé reziliensek. Talán a legkevésbé azok a kiskorú gyerekek érintődtek, akiknek az otthon biztosította a védelmet, a harmonikus fejlődést, a szülők odafigyelését és a velük való foglalkozást, és akik a diáktársakhoz is kapcsolódni tudtak az online térben. Aki nagyobb családi közösségben, több testvér körében élte meg az elmúlt hónapokat annak nem jelentett akkora hiányt az osztályközösségtől való elszigetelődés, az egykék azonban nehezebben élték meg. Valamilyen szinten mindenkinek megváltozott az élete. Azt tapasztaltam, hogy aki hitből és hit által él sokkal könnyebben alkalmazkodott az új létformához, elfogadta az új helyzetet mint Isten akaratát és nem a panaszba és kétségbeesésbe ásta el magát, hanem imában és böjtben próbált mindvégig kitartani.
Visszatérve a bennünket megpróbáló koronavírus fertőzéshez, saját tapasztalatomat szeretném megosztani annak kapcsán, milyen nagy fontossággal bír, ha az embernek vannak erőforrásai. Számomra az első számú erőforrás a jó Istenbe vetett hitem, a Jézus Krisztussal való kapcsolatom volt. Bár voltak napok, amikor képtelen voltam az imára és elhatalmasodott fölöttem az aggodalom a férjem és gyerekeim sorsa miatt, akiktől elválasztva egy másik klinikán feküdtem, mégis tudtam, hogy egyedüli reményem az Úr kegyelme. Nagy lelki megnyugvást jelentett, hogy ezekben a nehéz napokban imaközösségeink, barátaink, rokonok biztosították számunkra a lelki támaszt imáik által. Állíthatom, hogy a közösségi hovatartozás valóban megerősítő tényező a nehézségek idején. Erőforrásként jelent meg a nehéz pillanatokban járai nagymamám képe is előttem, aki kilenc gyereket hozott a világra, de csak négyet nevelhetett fel, mivel a háború okozta nélkülözések és járványok miatt öt gyerekét elveszítette még mielőtt a négy éves kort elérték volna. Ösztönzően hatott rám, hogy ő sokkal többet szenvedett és mégis, mindvégig békés, derűs és reményteljes tudott maradni. És egy negyedik komoly erőforrás volt számomra a nehéz napok utáni lábadozás idején a zene: az egyházi kórusművek, a vallásos tartalmú dalok, a szimfonikus zene. Mély hálával éltem meg, hogy Isten ilyen csodálatos művészetet engedett kibontakozni a világban és végtelen hálát éreztem minden simogató, életet fakasztó zeneműért és azok szerzőjéért.
Mivel nők napja körül készül ez az interjú, adja magát a kérdés: melyek azok a női vonások, amelyek a legfontosabbak számodra? És mit jelent neked az, hogy nő vagy, feleség, édesanya?
Nőként, feleségként, édesanyaként és tanítóként vallom, hogy bennünket a jó Isten jó kedvében hívott életre. Ezt magunknak is sugároznunk kell, és a legnemesebb emberi vonásokkal kell meghálálnunk azt, hogy részesei vagyunk a teremtő munkának, s az életadásban eszközei lehetünk. Ez vonja maga után azokat a női vonásokat, melyek nélkül kevésbé lennénk azok, akik a szépnemet képviselik. Nőiességünk meghatározó vonásai: a feltétel nélküli szeretet, a lélekből áradó mosoly, a gyöngéd és értő odafigyelés, a segítő, támogató kéz, az együttérzés, a bátorító szó, az ölelésre kész karok, az elismerő tekintet, és nem utolsósorban a szívet melengető lelki béke és alázat.
Számomra nőnek, feleségnek, édesanyának lenni hivatás, akárcsak tanítónak lenni. Isten arra hívott meg, hogy biológiai adottságaim révén a lehető legnemesebb emberi vonásokat hozzam felszínre önmagamból és állítsam embertársaim szolgálatába. Fontosnak tartom ezért folyamatosan fejleszteni ismereteimet, érzelmi intelligenciámat és empatikus készségeimet, hogy nőiességem lelki hozzáállásomban, megéléseimben és cselekedeteimben nyilvánuljon meg. És végül, de nem utolsósorban felelősnek érzem magam a megtapasztalt kegyelem és Isten-élmény továbbadásában. Ehhez pedig a végtelen alázat ajándékát kérem naponta, hogy méltó legyek ennek megosztására mind a családom, mind a közvetlen környezetem felé, és létem áldássá váljon.
(Az interjú nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. március 14-ei és 21-ei számában jelent meg.)
