Ha vitára, veszekedésre, konfliktusra gondolok, sokszor eszembe jut az alábbi történet, hisz ebben a történetben benne van sok olyan kulcsfontosságú elem, ami a jó, mindkét fél számára nyertes, hasznos veszekedésről szól.
Sok-sok évvel ezelőtt, egy osztálykiránduláson hallottam előszőr a berethalmi erődtemplom bortornyának a válni készülő házastársak kibékülésében játszott szerepéről. A történet szerint a válni készülő párokat pár napra bezárták egy külön erre elkülönített helyre, és a kijelölt időt úgy kellett átvészelniük, hogy közösen, megosztva kellett használniuk mindent: a kanalat, tányért, villát, széket és ágyat, hisz mindenből csak egy darab volt. Emlékszem, ahogy a különböző érzések váltakoznak a történelemtanárunk arcán: a kaján örömön, a biztosan jól szórakoztak érzéseken túl a na, ezek a szászok mégis csak tudtak valamit felismerés adta komolyságig.
Vita esetén fontos meghatároznunk, hogy ugyanabban a szobában vagyunk-e, azaz ugyanarról a témáról, problémáról beszélünk, ami itt és mostban fontos, bántó, meg nem emészthető, így ahogy van, el nem fogadható. Hányszor történt meg önökkel is, hogy a vita hevében, a vita tárgyától eltérően, régi, ki nem mondott bántalmakat zúdítottak másokra vagy mások önökre? Amikor a gond a mai nem elmosogatott edény, de valójában benne van a tavalyi elfelejtett évfordulótól elkezdve a múlt hónapi késésen túl sok-sok történés és az ehhez kapcsolódó ki nem mondott sérelem, érzések kavalkádja. Azonban, ha ugyanabban a szobában, filmben vagyunk mindketten, mi vitatkozó felek, akkor van lehetőségünk arra, hogy azzal foglalkozzunk, amiről igazán ez a vita szól.
Ha mindenből csak egy van, akár a fenti történetben, akkor meg kell történnie a megosztásnak, az elfelezésnek, a kompromisszumkeresésnek. Ahhoz azonban, hogy a kompromisszumkeresés mint folyamat beinduljon, hogy arra tudjuk a figyelmünket fordítani, hogyan keressünk egy közös, mindkét fél számára elég jó megoldást, elengedhetetlenül fontos, hogy az érzéseinkről, gondolatainkról, meglátásainkról beszéljünk. Nem mindegy, hogyan tesszük. Tehetjük és sokszor tesszük is úgy, hogy a vitapartnerünkre zúdítjuk az összes ki nem mondott érzéseinket, sérelmeinket, hogy felemlegetjük a bűneit, mulasztásait az ante világból is. Így tér és idő, és történések összefolynak és nem látunk, érzünk lehetőséget a dolgok, az összekuszált szálak kibogozására.
Vegyük például Olyan idióta vagy, megint elfelejtetted elintézni a…, te mindig ezt csinálod, megbízhatatlan vagy, egyszerűen nem értem, hogy te ……. mondatot, amit megkérek, hogy gondolatban egészítsék ki, mielőtt tovább olvasnak.
Ha leegyszerűsítve kellene egy varázseszközt megnevezni eme helyzetek meg- és feloldására, ami elsőként eszembe jut, az az egyes szám első személy. Beszéljek magamról, beszéljünk magunkról, az érzéseinkről, amelyek az itt és mostban vannak, ahelyett, hogy a vitapartnerünk viselkedését, véleményét értelmeznénk, címkéznénk. Fogalmazzuk meg, hogy mit érzünk, merjük kimondani, hogy sértett vagyok, dühös vagyok, megbántott vagyok, és folytassunk azzal, hogy megnevezzük, ami kiváltotta bennünk ezeket az érzéseket, anélkül, hogy a másik felet támadnánk. Fogalmazzunk tisztán, egyszerűen, érthetően, kerüljük a barokk körmondatokat, mert azokban sokszor elveszhet a lényeg, és a heves érzelmek és helyzetek hevében a partnerünk figyelme sem olyan éles, mint átlagos helyzetekben. Megbántott vagyok, mert elkéstél/ mert elfelejtetted megvenni a ……. és folytassák bátran a gondolatmenetet. Indokoljuk meg a következményeket, amelyet bennünk kialakultak. Ezt ne azzal a céllal tegyük, hogy a másikat pontra tegyük, megszégyenítsük, hogy fölé kerekedjünk, hanem azért, hogy önmagunkat a másikkal megértessük, találjunk a helyzetre megoldást.
Megbántott vagyok, mert elkéstél/ mert elfelejtetted megvenni a…, és ezért azt érzem, hogy nem vagyok fontos, nem számítok.
A másik varázseszköz, amit használni tudunk: az idő. Hagyunk időt a partnerünknek arra, hogy reagáljon, hogy válaszoljon, hogy ő is szóhoz jusson, teremtsük meg a lehetőséget a beszélgetésre, a párbeszédre, ne monologizáljunk. Bevallom őszintén, a monológ számomra csak a színpadon vonzó.
Próbáljuk ki, kezdjük kevésbé éles, fájó helyzetekkel, gyakoroljunk és figyeljük arra, hogyan érezzük egy ily módon lezajlott vita után magunkat. Hiszek benne, hogy kevésbé leszünk megbántottak, sértettek és abban is, hogy vitapartnerünk is hasonlóan fog érezni, hisz mi hasznom van abból, ha a csatát megnyerem, de a háborút elveszítem vagy akár fordítva? Mindkét eset veszteséggel jár. Azonban ha megtanulok jól, azaz asszertíven, erőszakmentesen vitatkozni, a maradandó sérülések és visszafordíthatatlan veszteségek is csökkenek vagy megszűnnek, főleg akkor, ha számomra, számunkra nem feltétlenül az a fontos, hogy én nyerjek, nekem legyen igazam, hanem hogy mi nyerjünk, nekünk, mindkettőnknek legyen igazunk.
Kasza Izabella pszichológus
Az írás rövidebb változata megjelent a Vasárnap február 7-ei számában.
