Közeleg pünkösd ünnepe, amelynek egyik, sokakat gondolkodóba ejtő mozzanata a nyelvek adományának kérdése. Nincs tudományos konszenzus, és nyilván, nem is lehet a tekintetben, hogy mit is kell az alatt érteni, amit az Apostolok cselekedeteinek szerzője úgy fogalmazott meg: „mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek”. Természetesen léteznek magyarázatok erre, a két legismertebb, hogy a Szentlélek által más, a zsidó ünnepen jelen lévő népek által beszélt nyelveken kezdtek beszélni, vagy éppenséggel az elragadtatás nyelvén (lásd az 1Kor elejét), amelyet mégis mindenki pontosan felfogott. Az viszont, hogy az elragadtatás nyelvén szólás, azaz hogy mások számára érthetetlen és értelmezhetetlen hangkiadással járó kommunikáció a kora keresztény közösségben, jelesül is Korinthoszban minden jel szerint divat lett, éppen Pál apostol leveléből sejthető. Persze, csúnya szó ez a divat, egyeseket vélhetően sért is. Ám nem véletlenül értekezik Pál apostol arról a Korinthoszban élőkhöz írott első levelében, hogy szép-szép az elragadtatás nyelvén szólás, ám nincs a közösség épülésére, ha aztán az illető vagy egy oda való tolmács le nem fordítja azt az embereknek. Az így beszélő ugyan felszólalása által a saját istenkapcsolatát építi, de a közösség kohézióját éppenhogy nem.
Pünkösd előtt házi feladat kellene legyen mindenkinek, egyszerű polgártól a kommunikációs szakemberekig, és mindazokig az egyházi és világi szervezetekig, akik nem elégedhetnek meg egy-egy kedves kép és idézet napi közlésével, hogy megvizsgálják a nyelve(ke)n szólás adományát. Nem arról van szó, természetesen, hogy megnézzék, emberi avagy angyali nyelven szólnak-e hozzánk, és mivel hamar kiderül, hogy az első opció igaz rájuk, ezért kényelmesen hátradőlve elkönyvelik, hogy „uff”, avagy ők beszéltek.
Nagyon komolyan el kellene gondolkodni azon, és nem pusztán elvi szinten, mondhatni ábrándozva kellene megvizsgálni, hogy kommunikálunk, vagy csak beszélünk? Van-e tartalma a közleményeknek vagy tájékoztatásoknak, vagy a legminimálisabb protokoll szerint évről évre vagy alkalomról alkalomra megelégszünk azzal, hogy tájékoztatásként közöljük a szokásos sablont: az esemény megvolt, megjelent rajta X és Y, ahol magvas megbeszélést folytattak, majd a magasztos esemény közebéddel zárult. Emberek nyelvén beszélünk, vagy az elragadtatásén? Akarjuk, hogy értsenek minket, vagy elég, ha exponált szerepben mondunk valamit? Építjük a közösséget, vagy éppen hogy szétziláljuk a kommunikációnak álcázott semmitmondással?
