† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz:
„Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy »kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Mt 18,15-20
Az evangéliumi beszámoló arról tudósít, hogy Jézus milyen módon képzeli el a tanítványai közti kapcsolatrendszert. Mondhatjuk úgy is, a közösségi élet színterének újragondolását látjuk a Mestertől, hiszen a lélektan fogalmát használva konflituskezelést „tanít” követőinek. Az Úr az adelphos görög fogalmat használja, amely testvért jelent, kifejezve, hogy Krisztusban immár nincs ellenség, rosszakaró, csakis testvér van. A másik érdekes fogalom, amelyet meg kell említenünk, nem más, mint a hamartanó, azaz a vétkezni kifejezés, amely görögül azt jelenti, hogy célt téveszteni. Mennyire másabb hangsúlyt kap és mennyire másabb szemléletmódot takar ez a kifejezés, hogy „ha testvéred cél téveszt”, mint az, hogy „ha ellenséged vét ellened”, hiszen azt a fajta kapcsolatrendszert mutatja be, ahol mi keresztségünkből fakadóan Isten gyermekei és egymásnak testvérei vagyunk. De Jézusnak miért „kell” elmagyaráznia azt, hogy követői miként és hogyan rendezzék kelletlen ügyeiket egymással? Talán azért, mert az evangélium és annak átformáló ereje nem hatotta át kellően sem az akkori, sem a mostani keresztények életét, mert Krisztus-követésünkből hiányzik a radikalitás, nem az, amely a fundamentalizmusban gyökerezik és magamutogató, hanem a szív radikalitása. Szépen fogalmazza meg ezt Henri J. M. Nouwen: „Hogyan válhatunk olyan emberekké, akiknek a biztonsága Istenben és egyedül Istenben van?” Az ima által, hiszen „az ima feltárja a rejtett indítékokat és a be nem vallott sebeket, amelyek alakítják kapcsolatainkat. Az ima lehetővé teszi számunkra, hogy úgy lássuk magunkat és másokat, ahogyan Isten lát minket. Az ima radikális, mert feltárja identitásunk legmélyebb gyökereit Istenben. Az imában Isten hangját keressük, és hagyjuk, hogy Isten szava átjárja félelmeinket és ellenállásunkat, hogy elkezdhessük meghallani, amit Isten akar. És Isten azt akarja, hogy tudjuk, mielőtt bármit is gondolnánk vagy tennénk, emberi identitásunk legmélyebb igazsága ez: »Te vagy az én szeretett fiam. Benned gyönyörködöm« (vö. Lk 3,22).”
Ferenc szentatyánk tanította: „megbocsátás nélkül nincs remény, nincs béke”, ez pedig keresztény életünk egyik sarkalatos pontja, hiszen megbocsátás nélkül nem lehet hiteles Krisztus-követésünk. Így lesz az egész egy nagy, gyönyörű szimfónia, különböző hangokkal, egy karvezetővel és egy nagy összhanggal, amelyből a világ felismeri Istent. És kell ennél több, ha életünket, közösségeinket látva egyre többen hiszik el, hogy élhető és éltető a kereszténység?
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 36. számában..
