Ha nyitott szemmel és szívvel jár-kel az ember világunkban, néhány sorstörténet megragad bennünk, követjük, vele együtt fejlődik személyes életünk is. Számomra ilyen meghatározó és inspiráló történet a Tornai családé.
Vannak döntések, amelyeket évekig érlel az ember, és vannak pillanatok, amikor eljön az ideje annak, hogy életünk egy fejezetét lezárjuk, és egészen új lapot nyissunk. Tornai István és felesége, Gabika már negyedik hónapja fogadják vendégeiket Ivóban, egy régi Kolping-épületben kialakított kis gasztroponton – de az út, amely idáig vezetett, jóval korábban, egy egészen más történettel kezdődött.
A Manóház öröksége
A házaspár közel két évtizeden át Felsőboldogfalván vezette a Manóházat, amely messze nem hagyományos óvoda vagy napközi volt, hanem egy szeretetből született családi vállalkozás.
„Nekem a Manóház szerelemprojekt volt. Az nem profitorientált, inkább szociális családi vállalkozás, de nagyon szép volt. Nagyon szerettem” – idézte fel Gabika a beszélgetésünk során. Elmondása szerint az ötlet egyszerűen abból indult ki, hogy olyan szép, nyugodt, dombvidéki helyen laktak, tiszta levegővel, nagy udvarral, hogy kár lett volna nem megosztani ezt a gyerekekkel. Kezdetben táborokkal és hétvégi foglalkozásokkal indult a projekt, majd egyre több gyerek érkezett, és lassan kialakult belőle a családi napköziként ismert forma: egy csoportban hét-nyolc kisgyermek volt egy éven át, reggel nyolctól délután ötig, ugyanazokkal a családokkal, ugyanazzal a napi ritmussal.
A családias működés volt az, ami igazán megkülönböztette a Manóházat egy hagyományos intézménytől. Nem óvó néni és dada néni fogadta a gyerekeket, hanem egy anya- és egy apaszerep: Gabika és István. A hangsúly a hagyományápoláson, az állatok szeretetén, az egészséges étkezésen és a sok szabad levegőn volt – szekerezés, kirándulás, szalonnasütés a határban –, olyan élmények, amelyekre a mai napig szívesen emlékeznek vissza a hajdani gyerekek. Nyaranta pedig különféle táborok színesítették a kínálatot: angol-, román-, kézműves- és néptánctábor, sőt lovastábor is, hiszen István mindig is szenvedélyesen foglalkozott a lovakkal, ez is életük szerves része volt.
Tizennyolc éven át, szinte szabadság nélkül nevelték ki a gyerekeket Gabikáék. „Szinte soha nem is voltunk szabadságon. Mindig voltak gyerekeink, több száz gyerekünk, nagyon sok aranyos embert ismertünk meg, akik közül rengeteg kedves szülővel a mai napig barátságban vagyunk” – mesélte Gabika. Hozzátette, hogy a visszajelzés a mai napig nagyon pozitív: „A gyerekek igenis megismernek az utcán, most 18-20 évesek, de emlékeznek ránk, és tudják, hogy Gabika és István – akkor mi voltunk az anyjuk és apjuk ott kint.”
A Manóház ugyanakkor elsősorban Gabika lelki projektje volt, miközben István egyre inkább egy másik álmot dédelgetett: hogy egyszer saját gasztropontot nyisson, ahol szabad kézzel, házi alapanyagokból főzhet, adhat az embereknek. „Már nagyon régóta neki ez bakancslistás projektje volt, hogy egy gasztropontot szeretne nyitni, ahol tud főzni az embereknek, házi ételeket tenni az asztalra, egy minőségi konyhát, egy kis családi gasztropontot. Akkor azt mondta István, hogy amikor öreg lesz, és iszonyú tapasztalt, akkor az utolsó éveit, az utolsó tíz munkás évét – mivel most 54 éves – úgy szeretné eltölteni, hogy egy ilyen kis családi gasztropontot működtet.”
Gabikának ekkor kellett meghoznia egy meghatározó döntést. „Feleségként kellett mérlegeljem, hogy jó, hát akkor ezt nem lehet egyszerre működtetni a Manóházzal, mert a kettő nem összeegyeztethető” – emlékezett vissza. „És akkor a Manóház kezét – 18 éves, nagykorú lett – elengedtem, és e mellé a projekt mellé álltam. Mert a Manóház az én projektem volt, teljes egészében az én lelkemet tükrözte, ez pedig most az övét. Nekem pedagógusként, pszichológusként nehéz volt beleszokni a vendéglátás világába, mert nagyon pörgős, én pedig egy picit nyugodtabb vérmérsékletű vagyok. De igyekszem tartani vele a lépést.”
Gabika döntése – egy szeretetből épített életmű lezárása azért, hogy egy másik, ugyanolyan szívből jövő álom megszülethessen – ez lett a család új fejezetének első, néha fájdalmas, de végül felszabadító lépése.
Amikor Tornai Istvánék eldöntötték, hogy megvalósítják a régóta dédelgetett álmot, egy kicsi, családias gasztropontot, több mint egy éven át keresték hozzá a megfelelő helyet. Mivel az efféle vállalkozások turisztikai övezetben működnek igazán jól, Felsőboldogfalva, ahol addig éltek, nem jöhetett szóba. A választás végül Ivóra esett.
„Itt fentebb van nekünk egy pici szerelemprojektünk, egy tinyhouse, ahol nagyon sok időt töltünk, és néha ismerősöknek, közelebbi vendégeknek, családtagoknak oda is adjuk egy hétvégére. Nagyon a nyugalom szigete számunkra, tiszta terápia az a ház, gyönyörű panorámával” – meséli Gabika erről a helyről. Innen két kilométerre esik Ivó, ezért döntöttek úgy, hogy közel maradnak a kis házhoz, ahová hétköznap esténként is gyakran kilátogatnak.
A kínálkozó lehetőségek közül több nagyobb panziót is ajánlottak nekik, ők azonban más irányba indultak el. „Azért választottuk ezt a helyet, a Kolpingnak az ikonikus épületét, mert nem akartunk egy nagy kommersz éttermet, nem akartunk panziót” – magyarázta Gabika. Az épület, amelyet végül kibéreltek, a Kolping Család tulajdonában áll, pontosabban négy erdélyi Kolping-közösség, Segesvár, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely és Medgyes közös tulajdona.
„Hosszú távú, tízéves bérleti szerződést kaptunk, mivel infrastruktúrát tettünk bele. Üresen állt itt az épület, nekik raktárépület volt, és ment tönkre. A falak penészedtek, dohosodtak, nem volt bent víz, nem volt fürdőszoba, nem volt villany, semmi nem volt… Zéróról indultunk. Január elsején nekifogtunk, és áprilisra, nagyjából húsvétra végeztünk. Mindent ketten csináltunk.”
A berendezés jelentős részét is a régi családi otthonukból hozták magukkal: „Amit itt látunk, minden a Manóházból van, még a kinti kerti bútorok is.”
A gasztropont szándékosan kicsi és családias maradt. Nincs á la carte étlap: minden nap más a friss, otthon készült menü, leves, főétel és desszert, házi alapanyagokból. „Ketten visszük egyelőre, ameddig bírjuk” – mondta Gabika, aki a projektben szívesen nevezi magát kisegítő személyzetnek, hiszen az ötlet és a konyha Istváné, aki egyébként fiatal kora óta okleveles szakács.
A vendégszám korlátozásáról így beszélt: „Mi egy kis családi gasztropont vagyunk, ahol maximum tíz-tizenöt személyt tudunk egyszerre leültetni, ennyire is van kapacitásunk. A legszebb és legjobb az egészben az, hogy a minőség ne menjen a mennyiség rovására. Nem az a célom, hogy én most mindenkit leültessek és pénzt keressek, hanem hogy csináljak valamit, azt jól, és ne a rohanásról szóljon.” Csütörtöktől vasárnapig tartanak nyitva, a hét többi napját pihenésre, bevásárlásra és a helyi termelőknél való alapanyag-beszerzésre fordítják – ez utóbbi, elmondása szerint, sokszor a legnagyobb kihívás, hiszen sok gazdálkodó nem rendelkezik hivatalos termelői igazolvánnyal.
Tudatosan vállalt újrakezdés
A váltás a család életében messze nem egyszerű szintlépés volt, hanem – ahogy ők maguk is nevezik – tudatosan vállalt újrakezdés. „Egyértelműen újrakezdés, mert mindent magunk mögött hagytunk, gyakorlatilag az egész életünket. Amikor feljöttünk januárban, az előző életünk maradt Boldogfalván” – fogalmazott Gabika. Az újrakezdés legszebb, egyben legnehezebb pillanatáról így vallott: „Mi négyen mindig egy olyan kicsi, összetartó burokcsalád voltunk. Ebben az újrakezdésben talán az volt a legszebb, hogy meg kellett tanuljam elengedni a fiaimat. Annak ellenére, hogy hetente kétszer-háromszor bemegyünk a városba, és találkozunk, minden nap telefonálunk, beszélünk, tudunk egymásról, de ők külön élik már az életüket.”
Az újrakezdéshez egy nehezebb fejezet is tartozik. Pista Bá öt évvel ezelőtt egy ritka, rákos vérbetegség diagnózisát kapta. „Öt évvel ezelőtt kapott egy diagnózist István, hogy egyfajta ritka daganatos betegsége van, ami mögött egy ritka fajta vérrák állt. Ez nem egy nagyon gyors lefolyású daganatos betegség, viszont a szövődményei nagyon veszélyesek tudnak lenni kezelés nélkül, és ezt csak kemoterápiával lehet kezelni” – mesélte Gabika. „Jól reagál rá a szervezete, néha-néha lefárasztja, de aztán kipiheni, egyet ráz magán, és megy tovább. Borzasztó erős. Nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan és lelkileg is példakép. Sokszor nekem is ő ad erőt – amikor látom, hogy ő hogyan bírja, akkor mit panaszkodjak én…”
Elmondása szerint férje most, hogy végre azt csinálhatja, amiről régóta álmodott, a betegségével való küzdelemben is új erőt meríthet a munkából: „Nagyon sokat segít neki a betegségében is az, hogy kiteljesedhet, és végre csinálhatja azt, amit szeretett volna.”
„A hit mindenen átsegít”
A család összetartását és hitét mindketten a nagyszülőktől eredeztetik. „Nagyon vallásos családban nőttem fel. Az apai nagymamám mindig azt mondta nekem, hogy a hit mindenen átsegít. És ez nekem azóta a vesszőparipám. Amikor érzem, hogy valamit nem bírok, vagy van egy olyan teher, amit sokáig cipelek, akkor ez a mondat az, ami visz tovább” – vallja Gabika. Ez a gondolat kíséri most is, amikor egy új élethelyzetben, új helyen próbálnak otthont teremteni maguknak és vendégeiknek egyaránt.
Ivóban, az erdő csendjében Tornai Istvánék nem nagyobb vállalkozásban gondolkodtak, hanem egy élhető, teljesebb életben. „Remélem, hogy csak annyi vendéget vonzunk magunknak, amennyit győzünk, semmiképpen sem többet” – összegezte Gabika. A cél tehát az, hogy amit csinálnak, azt szeretettel és igényesen csinálják. Úgy, ahogy egész eddigi életükben is: előbb egy szeretetből építkezni, újrakezdeni.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/33-34. számában.
