† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”
Mt 14,22-33
Évközi 19. vasárnaphoz érkezve az evangélium egy igen érdekes, részleteiben sokatmondó történetről számol be, mégpedig Jézus és az apostolok találkozásáról a viharos Galileai-tengeren. Talán már mindannyian jól ismerjük ezen evangéliumi szakaszt, hogy miként ijednek meg az apostolok, hogyan kezd Péter a vízen járni, majd hogy süllyed el, miként menti meg Jézus, igen ismerős minden szempontból. Az evangéliumi szakasz mögött nagyon sok téma húzódik meg, melyek számunkra is aktuálisak: a hit bátorsága, az Úr szavára cselekedni, kilépni a biztonságot és komfortzónát jelentő „bárkánkból”, mindig az Úrra figyelni, mind-mind keresztény életünk nagy témái. Nem új keletű megfogalmazás, hogy a keresztény embernek mindig és mindenkor a hit bátorságára van szüksége, de mit jelent ez? Søren Kierkegaard dán filozófus írja naplójában, hogy „szükségünk van az én kimondására irányuló bátorságra”, azaz a kockázatvállalás bátorságára, amely abból a mély igazságból forrásozik, hogy „aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást” – ahogyan a néhai szentatya, Ferenc pápa mondta csíksomlyói látogatása alkalmával. Az Úrra figyelni, azaz vele időt tölteni ugyancsak jól ismert, sokat hangoztatott igazság, és ezt nagyon szépen fogalmazza meg Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae című művében – ahol taglalja, hogy a szeretet barátság-e, illetve milyen két fajtája van a szeretetnek –, hogy az ember élete a szeretetkapcsolatban találja meg kiteljesülését, Isten és ember, majd pedig ember és ember között. Ha pedig eléggé figyelünk az Úrra, könnyen megérthetjük, hogy mire hív bennünket: mit tegyünk, és mi lenne a keresztények feladata? Szépen mondja néhai Ferenc pápa az Evangelii Gaudium apostoli buzdításában: „a keresztények kötelessége hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy bárkit kizárnának, de nem mint akik új terhet raknak rájuk, hanem mint akik megosztanak egy örömöt, szép távlatot mutatnak és egyfajta vágykeltő lakomára hívnak”. Ehhez pedig szükséges kilépni a biztonságot és komfortzónát jelentő „bárkánkból”, ez lehet az „így szoktuk”, a „mi jobban tudjuk”, a „nekünk mindig igazunk van” alapállás és gondolkodás. De ezeken túl ott kultúrkereszténység kísértése is, ahol a hit csupán informatív és nem transzformatív valóság, azaz ahol a kereszténység üzenete elméletben megvalósul – mindenki „jó” keresztény” –, de nélkülözi a hit gyakorlati aspektusait, nagyon gyakran távol állunk a keresztény, krisztusi látás- és cselekvésmódtól.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 32. számában.
