Atyha csendes, dombok ölelte településén él nyugdíjas éveiben Adorján Imre aranymisés lelkipásztor. Első pillantásra azt hihetné az ember, hogy hosszú szolgálat után itt már csak a pihenés évei következnek, Imre atya esetében Isten azonban másként rendelkezett. Ideérkezése után nem sokkal villám csapott a templomba, amely súlyosan megrongálódott, és hosszú évekre új kihívás és feladat elé állította a lelkészt. Ahogy beszélgetésünk során egyre inkább kirajzolódik életútja, világossá válik: számára a papi hivatás mindig ugyanazt jelentette – engedelmesen elfogadni azt az utat, amelyet a jó Isten kijelöl neki.
„Gyermekkoromban már nagyon szerettem ministrálni. A szüleim imádságos lelkületű emberek voltak, és amikor vakáció volt, jártuk a környék búcsúit. Akkoriban nekünk már az is nagy élményt jelentett, ha átmentünk a szomszéd faluba. Nem volt utazás, nem jártuk a világot, de ezek a búcsúk különleges ünnepek voltak számunkra” – idézte fel, mennyire meghatározó része volt gyerekkorának a búcsújárás, a zarándoklat emléke.
„Egy darab szalonnát, hagymát, kenyeret vittünk magunkkal, és gyalog indultunk a határon keresztül. Útközben egy-egy pásztor megszólított, hogy „Hová mentek, gyermekek?”, és amikor meghallotta, hogy búcsúba, adott egy gerezd szőlőt vagy egy marék cseresznyét. Az nekünk akkora öröm volt, amit ma sokaknak nehéz lenne elképzelni.”
A ministrálásból lassan hivatás lett. Előbb a kántoriskolába jelentkezett, majd 1970-ben kezdte meg teológiai tanulmányait Gyulafehérváron. Hat évvel később Márton Áron püspök szentelte pappá – utolsóként azok között, akiket még ő bocsátott szolgálatba. A püspökkel való találkozásról és összes közös emlékről ma is meghatódva beszél. A pappá szentelése előtti beszélgetésüket is felidézte számunkra.
„Kivitt a parkba, megfogta a kezemet, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: Fiam, mondd el a szándékodat. Van-e valami panaszod? Én csak annyit válaszoltam, hogy szeretnék jó pásztor lenni a Nagy Főpásztor mellett. Akkor azt mondta: Fiam, ha elszántad magad, ne hátrálj meg. Ezeket a szavakat egész életemben magammal hordoztam. Olyan nézése volt mindig, hogy egészen a lelkünkig látott.”
A püspök bölcsességét később is sokszor megtapasztalta
„Tudtam, hogy szerettem volna nagyobb plébániára kerülni, ahol sok a hívő. De ő azt mondta: szükségetek van két-három évi káplánkodásra – igaza volt. A könyvből sok mindent meg lehet tanulni, de a papi szolgálatot csak az emberek között lehet igazán elsajátítani.”
Szolgálata során több településen is megfordult. Kézdivásárhely, Ludas, Gyergyóalfalu, ahol hosszú éveken át szolgált, egészen jogi nyugdíjkorig. Elmondta, a kinevezésekkel kapcsolatban soha nem voltak különösebb kívánságai.
„Ha azt mondták, maradjak, maradtam. Ha azt mondták, menjek, mentem. Engedelmességet fogadtunk. Azt gondoltam, nincs ideális hely. A papnak ott kell szolgálnia, ahová küldik.”
Mit választott papi jelmondatául?
„Valahol olvastam egyszer ezt a mondatot: „Uram, tied vagyok, szolgád vagyok, tégy velem, ahogy akarod.” Úgy éreztem, ebben benne van minden: a szolgálatom, az elköteleződésem és a papi hivatásom lényege.”
„Engem Márton Áron püspök szentelt. Nem futok el a munkától.”
Nyugdíjba vonulása után Atyhára került. Úgy gondolta, csendesebb évek várnak rá egy kis közösségben. Atyha az elcsendesedést, a visszavonulás lehetőségét jelentette akkor, ez viszont érkezése után hamar megváltozott.
„Itt, Atyhán alig százhetvenen vannak. A fiatalok is kevesen maradtak. Amikor idejöttem, vettem öt gitárt, hogy a gyermekeket egy kicsit közelebb hozzuk a templomhoz. Karácsony este együtt mentünk énekelni azokhoz az idősekhez, akik már nem tudtak eljönni a templomba. Nagy öröm volt látni, hogy milyen szeretettel vártak bennünket. Aztán persze 2016. szeptember 18-án a templom leégése mindenkit nagyon megviselt. Vasárnap este volt, háromnegyed tíz körül. A szobámban ültem, a Mária Rádiót hallgattam. Olyan ítéletidő volt, amilyet ritkán lát az ember. Egyszer csak hatalmas csattanást hallottam. Azt hittem, valamelyik melléképületbe csapott a villám. Kiszaladtam, és akkor láttam, hogy a templom felől száll a füst.”
Hogyan vészelték át a tűzeset utáni időszakot?
„A ravatalozóban miséztünk. Karácsonyt is ott ünnepeltük. Nehéz volt megszokni, hogy ott, ahol máskor a halottakat ravatalozzák fel, ott ünnepeljük Krisztus születését. Emberileg nagyon megviselt. Voltak kollégák, akik azt mondták: „Te bolond vagy, ezt felvállalod nyugdíjasként?” De engem Márton Áron püspök szentelt. Az ő jelmondata ez volt: „Nem futok el a munkától.” Nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy összepakoljak és elmenjek.”
A kis közösség a templom újjáépítése során újra és újra megtapasztalta a gondviselést
„A korondi polgármester rögtön azt mondta: „Plébános úr, ezt a templomot újra kell építeni.” S valóban, ahonnan csak lehetett, érkezett segítség. Volt, hogy a munkásokat két-három hétig nem tudtuk kifizetni, de mindig megérkezett a támogatás. Aki ezt nem élte át, el sem tudja képzelni, hogyan működik a jó Isten gondviselő hatalma. Majdnem három évig tartott. Több támogatás is érkezett, Soltész Miklós vallásügyi államtitkártól, a Civil Összefogás Szervezet Szövetkezetétől, mindenki megnézte, mire van szükségünk, és abban igyekeztek intézkedni. Én mindig azt mondom, jobb az Isten nálunknál, csak maradjon a házunknál.”
Mit mondana most a fiatal, papszentelés előtt álló önmagának, ha leülhetnének egy beszélgetésre?
„Mi nagyon egyszerű körülmények között éltünk a kántoriskolában. Nem volt vezetékes víz, lavórban mosakodtunk, télen reggelre befagyott a víz. Nem volt bőség, de volt hála. Én ma is azt mondom, hogy ami szükséges, arra szükség van, ami azon felül van, az már fölösleges.”
Adorján Imre plébános hosszas évek szolgálata és kihívásai után sem nagy szavakkal tekint vissza életére. Inkább csendes bizonyossággal vallja, hogy a hivatás nem az ember terveiből, hanem Isten akaratából bontakozik ki. Ezért is tudta minden állomáshelyén ugyanazzal a bizalommal kimondani azt az egyszerű mondatot, amely egész papi életének összegzése lett: „Uram, tied vagyok, szolgád vagyok, tégy velem, ahogy akarod.”
Adorján Imre plébános Búzaházán született 1951. július 5-én, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte 1970 és 1976 között, ott szentelte pappá 1976. június 20-án Tiszteletreméltó Márton Áron püspök. Gyimesfelsőlokon és Kézdivásárhelyen, a kantai plébánián volt segédlelkész, majd Mezőszengyelen, Jobbágytelkén és Gyergyóalfaluban plébános. 2016-tól az atyhai plébániát látja el.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2026/30. számában.
