Ötven papi évet tud maga mögött, és az életútjából egyetlen szál rajzolódik ki világosan: az emberek felkeresése, a velük való beszélgetés, amit káplánként tanult meg, és amelyhez nyugdíjasként is hű maradt. A kapcsolatteremtés – mindenek felett. Az aranymisés Tubák László Kászonújfaluban született 1951. április 29-én. Papi hivatásának első jelére szülei elbeszéléséből emlékszik.
„Négy-öt éves lehettem, amikor a bátyámék hazajöttek a búcsúra. Én, ahogy édesanyám mesélte, velük elszöktem a misére. Hazamentem, és azt mondtam: édesanyám, én pap leszek. Hetedikes koromban aztán nagyon megindultam Gyulafehérvár felé, a kántoriskolába. Borsos János plébánosunk, egy szent életű pap azt mondta, hogy csak nyolc osztály után lehet. Akkor lelkileg letörtem, de ahol csak hallottam Gyulafehérvárt, mindig megdobbant a szívem.”
Kisgyermekkora óta ministrált, és ezzel édesapját is a templomba vezette: a szomszédok és rokonok addig mondogatták neki, hogy nézze meg a fiát ministrálás közben, amíg el nem kezdett járni. Öreg korában, amíg tudott mozogni, minden vasárnap ott volt a szentmisén. A hivatás útját az iskolában egyengették, de a dorgálás ellenére minden reggel misére járt, ezért megtörtént, hogy az igazgató az osztály előtt is kigúnyolta. „Azt mondta, addig jársz a templomba, amíg Isten kidob. Máskor azt, hogy imádkozzak, hogy a Szűzanya adjon injekciót, mert gyerekkoromban sokat voltam kórházban. Másnap is mentem misére, ez nem tört le. Amikor elvégeztük a nyolc osztályt, a tanári kar előtt még utoljára megpróbált lebeszélni: Csíkszeredában bármelyik iskolába elintézik, hogy felvegyenek, csak Gyulafehérvárra ne menjek, mert pár év múlva az egyháznak vége, a papok trágyahányók lesznek a kollektívben. Mondtam: én oda megyek!”
A kántoriskolában a román nyelvvel akadtak gondjai, az első évben meg is bukott belőle. Meséli, Medek János vállalta, hogy nyáron felkészíti, a vizsga sikerült, és jöhetett a teológia, majd a papszentelés.
A szeretet mindent legyőz
„A szeretet mindent legyőz” – ezt választotta papi jelmondatául. A szenteléséről szólva elmondta, hogy évfolyamuk volt az utolsó, amelyet Márton Áron püspök szentelt, ábécérendben pedig ő maga volt az utolsó a szentelendők sorában. Ez jóval később, Balázs Imre aranymisés prédikációja nyomán tudatosult benne.
„Januárban eljött hozzánk Jakab püspök, és nagy örömmel közölte, hogy ő fog szentelni minket, mert a püspök úr gyengélkedik. De Márton Áron annyira megerősödött, hogy végül mégis ő szentelt fel bennünket. Ez volt számomra a legnagyobb kegyelem.”
Első szolgálati helye Sepsiszentgyörgy volt, ahol két évig káplánkodott. Főnökétől, Szilveszter Sándor kanonoktól tanulta meg azt, amit azóta is minden papnak ajánl, a családlátogatást. „Minden szabad fél napunkon családlátogatni kellett mennünk. Kaptunk egy blokkot, azt le kellett járni, minden ajtón bekopogni, megkérdezni, van-e katolikus, és nyilvántartásba venni. Ha a gyerekek elmaradtak a hittanról, mentünk utánuk. Eleinte féltem tőle, aztán megszerettem. Plébánosként Fenyéden is így csináltam: ha új család költözött a faluba, mentem, és felvettem a nyilvántartásba.”
Két év után Gyergyószentmiklósra helyezték, ahol öt évet töltött. Elmondása szerint ott más légkör fogadta: a plébános húsz éve volt a városban, mégsem ismerte annyira a híveit, a két káplán pedig hiába ajánlotta fel nyári szabadságát a város bejárására. „Én gyalog jártam, megálltam ezzel is, azzal is, így megismertem az embereket. Ha valaki meghalt, a főnökömnek nekem kellett elmondanom, ki volt az. Ezt a családlátogatást ma is csinálom: akárki jön be az otthonba, mindenkivel szóba állok, elbeszélgetek.”
Gyergyó után Fenyédre került, ahová Küküllőkeményfalva is tartozott. Tizennyolc évig járt oda gyalog, szekéren, hintón, mert autója nem volt. Eleinte üres templomnak misézett, ez volt a legnagyobb fájdalma. „Nem voltam hozzászokva. Felmentem gyalog, harangoztam, és tízen-tizenöten-húszan eljöttek hétköznap is, mindenki csodálkozott. Elkezdtem kihirdetni a miséket, hogy ekkor és ekkor kié lesz, végeztetheti a család. Kezdtek jönni, és volt olyan, hogy hathetes misén már félig megtelt a templom.”
Az „elsőpéntekes” betegekhez ugyanilyen szívósan járt. Egy templomba soha nem járó bácsit szaván fogott, és következő első pénteken el is ment hozzá, aztán évekig látogatta, amíg csak élt. Fenyédről elköltözve harminckét „elsőpéntekes” beteget hagyott maga mögött.
Elfogadni a nyugdíjazást, elfogadni Isten akaratát
Isten akaratát elfogadni a sajátunkkal szemben. Ez is egy fontos tanítás volt Tubák László atya életében. Rövid idő leforgása alatt elveszítette két öccsét és édesanyját. „Három év alatt meghalt két öcsém, édesanyám. Én ezeket úgy fogtam fel, mint a gondviselés. A jó Isten az utamat egyengette. Még ma is élhetnének, két öcsém 40-50 közt voltak, Édesanyám is 90 volna, még élhetne. Most én viszont hármukról kellene gondoskodjak. Nehéz volna. És így tudom, hogy jó helyen vannak, a jó Istennel vannak, én is jó helyen vagyok itt.”
Nyugdíjazásának körülményeit is Isten akarataként fogadta el: „Augusztusban beteg voltam, négy hónapig ágyban feküdtem, mert az orvos azt mondta, ha kibírom, karácsonykor misézhetek. Négy hónapig a szobámban miséztem, advent első vasárnapján mentem be először a templomba. A hosszú gyertyagyújtás és szentségimádás alatt megnyílt a seb, és másnap reggel kórházba mentem. Azt mondták, le kell vágni a lábamat, de mondtam, doktor úr, pap vagyok, szükségem van a lábamra. Végül megpróbálták kezelni.” Az áthelyező levél Szent László napján várta a postaládában. A feladó neve alatt már ott volt az övé is, augusztus elsejével fel kellett szabadítania a plébániát. „Senki nem kérdezett meg, tudok-e végezni munkát. Hatvankettő és fél éves voltam, hatvanötig hagyhattak volna. Ez volt életem legnagyobb keresztje. Azt fogták rám, hogy beteg vagyok, pedig én már végeztem a munkámat.”
Pihenésről azonban szó sem lehetett. Alig telt el néhány nap, a ferences nővérek már a hétköznapi miséjükre kérték, aztán nyolc hónapig Székelyszentkirályra járt ki, azzal a feltétellel, hogy nem költözik oda. Később Székelykeresztúrt, Bethlenfalvát, Kadicsfalvát és a környék számos más települését helyettesítette. Volt olyan év, amikor egyetlen vasárnap sem volt otthon, és a betegeknek ma is rendszeresen misézik. „Most is azt mondtam a doktornőnek, engedjen haza, mert Somlyóra kell mennem, a Szent Lukács Közpotba az öregeknek misézni. Azt válaszolta, hogy menjek és misézzek. Mondtam, magukért is imádkozom. Erre ő azt felelte, az imádság a legnagyobb kincs a földön.”
A szeretet belőled indul ki…
Beszélgetésünk végéhez közeledve feltettem a kérdést: mit üzenne az ötven évvel ezelőtti önmagának, a szentelés előtt álló fiatalembernek? „Én most húszéves vagyok, annyit csináltak belőlem a műtéttel – mondta nevetve –, ha újrakezdhetném, ma is pap lennék. Mással nem foglalkoznék. Nehézségek voltak, sok minden, de kitartottam. Mindent nem lehet elmondani, ahhoz egy könyv kellene.” A fiatal papoknak is megvan az üzenete: mindenki maga készüljön a prédikációra, és ne sajnálja az időt arra, hogy szóba álljon az emberekkel. „A hívek elvárják, látom magamon. Egyszer egy fiatal unitárius asszonnyal fél órát beszélgettem a járdán, és utána megköszönte, hogy jólesett neki. Fenyéden is mindig úton voltam, mert nem szerettem telefonon intézni a dolgokat. Elmentem személyesen.”
Aranymiséjét Fenyéden tartotta, ahol Bokor Botond polgármester díszpolgári oklevelet adott át neki, és ünnepi ebédet is rendezett. Elmondása szerint nem szereti az ilyen ünnepléseket, és annak idején is csendben akart távozni. „Megtapasztaltam, hogy szerettek, és ettől az ember feldobódik, látni, hogy a hívek még szeretnek.” Aranymisés jelmondatát Michel Quoist-tól választotta, ez foglalja össze legjobban azt, amit ötven éven át tett: „A szeretet belőled indul ki, és a másik felé irányul.”
Tubák László plébános Kászonújfaluban született 1951. április 29-én, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, ott szentelte pappá 1976. június 20-án Tiszteletreméltó Márton Áron püspök. Sepsiszentgyörgyön és Gyergyószentmiklóson működött segédlelkészként, plébánosi szerepkörben szolgálatot teljesített Fenyéden 1981-től 2013-ig, majd Székelyszentkirályon 2014-től 2015-ig.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/43. számában.
