A betegek kenetéről és a szenvedés témáiról tartott lelkigyakorlatos alkalmat Jakabos Barnabás SJ a Szent Antal-kilenced ötödik találkozóján a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban. A jezsuita lelkész gondolatébresztő prédikációja ihlette az alábbi írást.
A szenvedés kifordítja az embereket önmagukból. Képes letéríteni őket a jó Isten szeretetteljes útjairól. Gyakran szül erőszakos, bántó viselkedést, amely kifelé és befelé egyaránt irányulhat. A gyötrelmekben levés a megkísérthetőség táptalaja, hiszen fájdalmainkban kétségekbe ejtő kérdések megfoganásának adhatunk helyet: hol van most az Isten, miért engedi meg, miért nem veszi el a szenvedést. Kínlódhatunk testi-lelki betegségek jelentkezése, külső és belső értékek hiánya, testünk és lelkünk változásai, valamint az élet mulandóságának egyre elkerülhetetlenebb tudatosítása miatt. Mindeközben az a legveszélyesebb kísér(t)ő gondolatunk, amely észrevétlen próbál erőt venni rajtunk, hogy szenvedésünkben egyedül vagyunk, mindent magunknak, Isten (jelen)léte nélkül kell megoldanunk.
Mindennap szenvedünk valami miatt. Nincs kis vagy nagy mértékű szenvedés. Fejünk lüktetésében, fogunk nyilallásában, ágyba kényszerítő betegségünk kínjaiban, de még a szívünk sajgásában is ugyanazon állapot esszenciáját érezzük: a fájdalomét, amely a jóllét, az egészség, a teljesség hiányára mutat. Ha belegondolunk, nem is élünk meg soha teljes jóllétet, egész-séget, fájdalommentes vagy számunkra tökéletesnek mondható, egységes pillanatot. Így van berendezve az életünk.
Legnagyobb örömeink és legmélyebb békénk érzetében is magunkban hordozzuk a szenvedés magvát. Életünkben valamiért tere és lehetősége van a betegség, a fájdalom, a gyötrelem megnyilvánulásának. Mondhatnánk úgy is (felháborodottan, érthetetlenül vagy a titokzatosság számunkra is meglepő elfogadásával), hogy a jó Isten megengedi. Még Jézusnak is megengedte, aki pedig az ő szeretett fia. És Jézusnak hatalma volt, sőt van most is, a betegségek gyógyítására, a fájdalmak eloszlatására, de még a halál felett is, hiszen fölülmúlta azt. Jézus, bár betegeket gyógyított, és embereket támasztott föl a halálból, önmagát mégsem mentette meg. Nem szállt le a keresztről, nem utasította el a gyötrelmeket, nem akarta elkerülni a halált. Nem azért, mert nem lett volna rá képes. Hanem, mert a szenvedésben érezte magát az Atyához legközelebb. A szenvedés révén az Atya szeretetének valamiféle olyan aspektusát, misztikus lényegiségét érzékelte, amelyet másként nem lehetett volna. Ezért önként átadta magát a kínoknak, megélte azokat, és meghalt, de föltámadt. Kínszenvedésével és halálával megdicsőítette az Atyát. Önként vállalt önfeláldozásával, engedelmességével és alázatával magasan fölmutatta a szeretetet mint értéket. Megmutatta a szeretet értékét, számunkra fölfoghatatlan mértékét és lényegét, amelyhez mi is csupán szenvedéseink révén kerülhetünk közelebb.
Jézus nem vette el a világ szenvedését. De magára vette, és átélte azt. Gyötrelmei közepette is az élet felé fordult, az Atya szeretetéhez kapcsolódott, föltámadása által pedig az élet győzelmét hirdette a halál fölött. Vagyis megszentelte a szenvedést, és megmutatta: hogyan tudunk mi is megszentelődni ebben. A betegségben, fájdalomban, meggyötörtségben jelentkező „egyedül vagyok, és egyedül majd mindent megoldok” szédítő kísértéséből, a kétségbeesés, reménytelenség, hitehagyottság és szomorúság állapotából úgy lehet szabadulni, hogy behívjuk szenvedésünkbe az Úr Jézust. Hozzá fordulunk, fohászkodunk, imádkozunk. Arra kérjük: legyen velünk fájdalmainkban, hiszen ő is szenvedett, ismeri minden kín gyökerét, ezáltal átérez bennünket, együttérez velünk, eggyé lehet velünk. Találkozásra hívjuk ilyenkor az Úr Jézust, be a szívünkbe. Önmagunkat adjuk át neki. Ha visszapillantunk, ő ugyanígy adta át magát gyötrelmeiben az Atyának, aki átérezte őt, együttérzett vele, és egy volt vele a szenvedésben. Ha tehát behívjuk szenvedéseinkbe az Úr Jézust, egyben az Atyát és a Szentlelket is magunkhoz szólítjuk.
A hívó ima hatására megváltozik szenvedéstapasztalatunk és a szenvedéshez való viszonyunk. Elmúlik a megkísértettség érzete, a zűrzavaros lelkület helyét béke, elfogadás, öröm veszi át. Néha a testi fájdalom is megszűnik. Néha nem. És mégis: a szenvedésben többé nem úgy tekintünk önmagunkra, mint áldozatokra, akik valamilyen tettek vagy azok hiánya miatt megérdemelték a rájuk szakadt nehézséget; nem akarunk panaszkodás révén szerető figyelmességet kieszközölni környezetünktől, hogy gyógyuljunk általa; és nem vagyunk már önmagunk vádlói sem, akik a kialakult helyzet ok-okozati láncolatát szeretnénk felgöngyölíteni, hogy tetten érjük önmagunkban: hol követtük el a kínlódáshoz vezető végzetes hibát. Amikor gyötrelmeinkben a jó Istenhez imádkozunk, nem csupán szenvedéseinket, hanem önmagunkat is a tenyerébe helyezzük. Nem gyáva felelőtlenségből, naivitásból vagy megfutamodásból. Hanem mély bizalomból. Önátadásunkkal azt fejezzük ki: egész lényünk, annak minden hibájával, esendőségével, harmonikus vagy nehézségekkel terhelt élethelyzetével az övé. Olyan ez, mint amikor Ábrahám az áldozati oltárra fekteti Izsákot. És a mi kezünket is megállítja az Isten. Nem kíván véres áldozatot. Nem akarja, hogy belehaljunk a szenvedésbe. De messze enged mennünk. Szenvedéstapasztalatainkban új találkozások lehetőségét nyitja meg számunkra önmagával.
A jó Istennel nem csupán a szenvedésben, hanem valamennyi szentségben is találkozhatunk. Ha kisbabaként kereszteltek meg bennünket, valószínűleg nem emlékszünk a keresztelésünk pillanatában bekövetkezett találkozásra. De a bérmálásunk alkalmával tapasztalt újszerű istenkapcsolatra már igen. Ugyanígy hordozzuk magunkban minden gyónás és szentáldozás istenélményét. A betegek kenetének szentségét mi magunk talán nem vettük föl, de tudjuk róla, hogy nagyon beteg, régóta szenvedő, halálos ágyukon lévő embereknek szolgáltatják ki, és ebben is létrejön a kapcsolódás a jó Istennel. Számtalan olyan esetről értesülünk, amikor a szenvedők egészségi állapota javul, vagy súlyos betegek gyógyulnak meg a kenet kiszolgáltatásának hatására. Arról talán kevesebbet tudunk, hogy a betegek szentségét kortól függetlenül minden keresztény ember kérheti és fölveheti, amennyiben (kritikus) betegségben szenved, műtét előtt áll vagy meggyengült állapota révén életveszély fenyegeti. A jó Istennel való szeretetkötelék ily módon való megerősítése elhozza a bűnbocsánat kegyelmét, megnyugvást és erőt ad, gyakran pedig teljes gyógyuláshoz vezet. Az életben a kísértések erős sodrásának vagyunk kitéve, ezért érdemes tudatában lennünk és élnünk a szentségek adta lehetőségekkel, amelyek révén ápolhatjuk, erősíthetjük és helyreállíthatjuk istenkapcsolatunkat.
Orbán Júlia
