Grünewald a német reneszánsz és a késő gótika határán a drámát és a természetfeletti fényt állította középpontba. Ez a táblakép az isenheimi kórház kápolnájába készült, ahol orbáncos betegeket ápoltak, így a kép gyógyító, reményt adó kegyképnek számít.
A szárnyasoltár egyik részét képező Krisztus nem a földön áll, hanem nagy fényességgel emelkedik a magasba, amely szerkesztés erőt és gyorsulást sugall. Teste szinte feloldódik egy hatalmas, sárga–narancs–vörös fényaurában, amely a sötét éjszakai égbolton ragyog fel. A fény nem kívülről éri az alakot, hanem magából Krisztus feltámadott testéből árad, elvakítva a földön heverő katonákat, akik tehetetlen bábokként zuhannak hátra a megrendüléstől.
Grünewald Krisztusának alakját ragyogóan fehérnek és tisztának alkotta meg, amely így éles kontrasztot képez az oltár zárt állapotában látható keresztrefeszítés-jelenet sebhelyes, elgyötört Krisztus-ábrázolással. A gyógyulásért elzarándokoló szenvedő betegek számára így fontos ígéretet hordoz az alkotás, miszerint a fájdalommal teli élet megváltást nyert Krisztus által.
A kompozíció dinamikától hangsúlyos. A lepel, amely Krisztust borítja, szinte úszva kavarog a levegőben, mintha a felemelkedés lendülete mozgásban tartaná. Az alkotás azt a pillanatot ragadja meg, amely a transzcendens megjelenését felfoghatóvá teszi a fizikai világ számára, amely következtében a természet törvényei nem korlátozhatják immár a feltámadott testet. A jelenet hasonló a szenvedéstörténet végső eseményeiként leírt jelekhez, amelyek megrendítették a tanukat, ugyanakkor pillanatnyiak voltak. Olyan ez, mint a szentély függönyének kettészakadása, amely megtapasztalhatóvá tette Istent a világ számára.
Portik Noémi, M. Klarissza nővér
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/17-es számában.
