Anyának lenni… Ízlelgetem magamban a szót, s gondolkodom, milyen is anyának lenni. Nem tudom, van-e még egy olyan dolog egy nő életében, amiért annyi dicséretet és még annál is sokkal, de sokkal több kritikát kap egyszerre, vagy gyors egymásutánjában. Az is lehet, hogy csak egy ártatlannak tűnő kérdés, vagy egy erre adott, talán elhamarkodottan mondott őszinte felelet a választóvonal a kettő között. Mert észrevétele, túlontúl jó kritikai érzéke mindenkinek van, ha más anyaságáról, anyai szerepéről van szó. A kritika alatt azt értjük, amikor összeszorul az ember gyomra, esetleg ökölbe a keze, s jönnének a szájára szebbnél-szebb szavak, melyeket a jólneveltség nem enged kimondani. De csak a jólneveltség.
Aztán ahogy kinő a gyermek a csak hátán fekszik és mosolyog korszakból, akkor egyre kopik a dicséret, és marad a kritika. Mindenki tudja, annak a gyereknek milyennek kellene lenni, hogyan kellene reagálnia, ha fáradt, milyen illemtankönyvet átolvasva kellene válaszoljon minden – kevés logikai érzékkel megfogalmazott – kérdésre. Akinek meg nincs gyereke, annak vannak gyereknevelési elvei, akinek meg felnőtt gyerekei vannak, ott már annyira megszépítette az idő a történeteket, hogy nem mindig van remény empátiára akkor, amikor épp szükség lenne egy cseppre.
Vigasznak nem marad más, csak az, amikor a gyereked megdicsér, s ilyenkor felvillan a remény, hogy talán csináltál jó dolgokat is. Annak ellenére is, hogy ezt soha senki nem vette épp észre – a gyerekeden kívül. És annak ellenére, hogy mindenki kilóra, centire méri a gyereket, s különböző hosszú listáik vannak sokaknak, hogy mikor számít jó gyereknek, még ennél is hosszabb az a lista, hogy mikor számítasz jó anyának. Ha eléggé ki tudod zárni a közösségi oldalakat, s a szomszéd „Gizikét”, aki mindenben ügyesebb, mint te, mert az ő gyereke, már a pocakban számolt latinul, visszafelé, akkor szerencsés vagy. S akkor meg tudod írni, legalább gondolatban, a saját listádat, hogy mikor számítasz elég jó anyának. Ha lenne ilyen listám, az biztosan elsőként lenne rajta, hogy merjen elmondani bármit a gyereke. S lábjegyzetben rajta lenne, hogy nem bagatellizáljuk el azt, amit mond a gyerek. Ha egy idő bácsi zaklatja, nem állunk neki magyarázni, hogy ugyan kicsikém, hát csak kedves volt a bácsi. Hát hogyan is bántana? Hisz már elmúlt nyolcvan. Mert amikor jómagad felnőttként találkozol egy ilyen esettel, hogy „túl kedves” bácsi ül melléd a buszon, a saját szemednek is alig hiszel, és rájössz, hogy mégiscsak igazuk van a tanulmányoknak, hogy a legtöbb zaklatás olyan személyekkel történik, amit el sem hinne az ember. De ez már egy másik cikk lesz. Addig is, vegyük elő a képzeletbeli listát, s húzzunk ki pár kritikus dolgot róla. Legalább párat.
