Új a tollam. Karcol. Nem akar írni. Rálehelek. Hadd melegedjen ütőerében a tinta, ereimben a vér, szívemben a bátorság. Akárha a jó Isten lehelete volna. Táncra kéri új életet fakasztó igéinek önátadó eszközét. Szivárog a kék vér, jelt hagy a papíron, Isten kiáradásának gömbölyű betűkké, karcsú szavakká, lassan összefüggő szöveggé formálódó illatos lenyomatát.
A toll pedig írja: kedden volt a Szent Antal-kilenced második találkozója a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban. A szentmise elején Jakabos Barnabás SJ visszautalt az első alkalom fő témáira, amikor a kérésről, kívánságról, vágyról, kérő imáról elmélkedtünk. Lehetőségeket villantott föl előttünk, amelyeket a kilenchetes lelki zarándoklat során ajándékként magunkkal vihetünk. Megtanulhatunk például a szerető jelenlét bensőségességében imádkozni. Ehhez akár személyes kísérést is kérhetünk. Megtapasztalhatjuk jó imaszándékaink megvalósulását. Lehet ez egy fejlődési út, amely számos belső megtapasztalást és megértést tartogat. Fölszíthatja bennünk a megtisztulás utáni vágyat. Fölkészíthet a szentgyónásra. Tisztulást, elengedést, harmóniát hozhat. Egységérzetet, egész-séget. Segíthet meghallanunk magunkban Isten vágyát, lelkesítő meghívását hivatásunk betöltésére. Ez a bennünket személyesen is megszólító lelkigyakorlatos program elhozhatja nekünk a lelki megújulást. Sőt: a testit is. Ha akarjuk. Ha engedjük.
Megújulni nem csupán lelkiségünkben vagy testi erőnlétünkben tudunk, hanem keresztségünkben is. Legtöbbünkben töredékes képek élnek megkeresztelésünk történetéről. Halvány emlékfoszlányok, amelyeket szüleink, keresztszüleink, nagyszüleink beszámolóiból ismerünk. Ehhez képest tisztábban és vidámabban élhetnek bennünk azok a történetek, amikor mi magunk kereszteltünk törékeny csöppségeket. De még ha derűsebb, élénkebb képek ötlenek is föl bennünk a keresztelés ceremóniájáról, nem biztos, hogy ezek benső mélységükig átérzett, a megértés tartalmával átitatott képkockák. Szeretjük a rituálékat. Elbűvöl bennünket a sárgán égő gyertyák melegsége, a fehér abrosszal borított oltár, a hófehér virágok, a vasalt miseruhák, a vízzel való keresztelés szertartásos mozdulatainak szépsége, a hitvallás szavainak ereje. Mégis: előfordulhat, hogy elfelejtettük, mit is jelent megkeresztelkedettségünk állapota, tudata, megélése. Sok kincs rejlik e megkopott szavak mögött. Érdemes róluk gondolkodni és beszélni. Talán éppen ezért állította a gyulafehérvári egyházmegye az idei év fókuszába a keresztséget, és ezért elmélkedtünk mi is róla a második lelkigyakorlatos találkozásunk során.
Amikor megkereszteltek bennünket, nem mi választottuk a keresztséget, hanem szüleink, keresztszüleink ajánlottak, és helyeztek bennünket gyöngyéden Isten szeretetkötelékébe. És bár akkor túl picik voltunk, hogy mi magunk mondhassunk erre „igen”-t, keresztségünk – a jó Istennel kötött szeretetteljes, bizalmi szövetségünk – mégis érvényes marad. Ezt a szeretetköteléket erősítjük meg szabad akaratunkból, amikor fölvesszük a bérmálás szentségét. A keresztelési rítus legszebb szimbólumaiként tekintünk az égő gyertyák tüzére, a keresztségi fogadalom, a hitvallás szavaira és a megszentelő vízre. A szimbólumok túlmutatnak a ceremoniális gyönyörködtetésen. A vízhez a megtisztulást, a sötétségeinktől való kategorikus elhatárolódást, az újjászületést, a jóságból csírázó új kezdetek lehetőségét társítjuk. Jézus maga is vízben, a Jordán folyó árjában keresztelkedett meg. Ott öltötte magára a keresztséget, ott mondott újra „igen”-t a jóságos Atya szeretetkapcsolatára. Megkeresztelkedésünkben az Ő példáját követjük. A ránk hulló keresztvíz megtisztít, és visszacsatol bennünket a jóságos Atya szeretetkötelékébe oly módon, hogy minden cseppje emlékeztet bennünket erre a szövetségre. Keresztségünk jelében, sőt a keresztvetés egyszerű, mégis jelentésgazdag mozzanatában is, a jó Istennel való mélybizalmi kapcsolatunk szimbólumát rajzoljuk magunkra. A keresztvetés gesztusa önmagában is olyan erőteljes, hogy fölér egy teljes értékű imával. Azt mondjuk ki általa, hogy a jó Istené vagyunk. És amint Jézus az ő szeretett gyermeke, úgy általa mi is szeretett gyermekek vagyunk. Istengyermekek.
Istengyermekségünk tudata és az istengyermekekből álló közösségek, a szeretetben egységes házak (EgyHáz) nagy családjai a mi legszilárdabb erőforrásaink kísértések, nehézségek, megpróbáltatások, de örömünnepek idején is. Valahányszor zavart, békétlenséget keltő, jó szándékainktól eltérítő, értékeinket és értékességünket megkérdőjelező, lehúzó irányultságú, elbátortalanító vagy szégyenérzetet keltő állapotot észlelünk magunkban, amely alattomosan próbál úrrá lenni rajtunk, imádkozhatunk istengyermekségünk biztos tudatával és az ebből fakadó öröm és megnyugvás megtartó erejével.
Gondolhatunk arra is, hogy nem vagyunk egyedül. Egy templom hajóját a legkisebb zúgig belakó istengyermekek közössége vesz körül bennünket. Szép a templomhajó képe. Ellehetne Noé bárkája. Békés mosollyal tekintget ki belőle a szeretetkapcsolatban élők legzsengébbje. Valahogyan úgy, ahogyan mi szemlélődtünk a szentmise utáni rövid elcsendesedésben. Isten simogató tekintetének fényét és melegét próbáltuk érzékelni önmagunkon. Az ítéletmenteset. Gyönyörködőt. Biztonságkeltőt. Gondoskodót. Gyógyítót. Figyeltük a bennünket körülölelő és átjáró lélegzetet. A jó Isten szent lelkének szabályos áramlását minden lélegzetvételünk ritmikus ki-be lüktetésében.
Megállhatna, de lendületben még a tollam. A felebaráti szeretetről szólna még. Arról, amelyet jeles példamutatással gyakorolt Páduai Szent Antal. Vallotta, és élte: amit szeretnéd, hogy veled tegyenek az emberek, te is aszerint élj, és cselekedj. Szent Antal érzékeny figyelmességgel észlelte a körülötte élők szükségét, Jézus személyét és szenvedését látta a nehézséget szenvedőkben, és minden erejével igyekezett enyhíteni testi és lelki gondjaikon. Hozzá is imádkoztunk a liturgiában. Kértük, ajándékozzon meg bennünket az odaérzés és ráérzés lelkületével, amely képes finoman kitapintani és nagyvonalúan orvosolni minden élőlény testi és lelki szükségleteit.
Orbán Júlia
