† Eangélium Szent János könyvéből
Abban az időben: Jézus útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus ezt felelte: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei. Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” E szavak után a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott.
A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az!”
Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyíltak meg a szemeid?” Ő azt felelte: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente vele a szemeimet, és azt mondta: »Menj el a Siloe tóhoz és mosakodj meg!« El is mentem, megmosdottam, és most látok.” Ekkor megkérdezték tőle: „Hol van az az ember?” Ő azt felelte: „Nem tudom.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük.
Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ekkor már nem is hitték el neki, hogy vak volt és újra lát, olyannyira, hogy előhívatták a szüleit, és megkérdezték tőlük: „Ez a ti fiatok, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Hogyan lehet, hogy most lát?” Azok ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született. De hogy most miért lát, vagy ki nyitotta meg a szemeit, azt nem tudjuk. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz megvan a kora, hogy magáról beszéljen!” A szülők azért mondták ezt, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis ekkor már elhatározták, hogy aki Jézust Messiásnak meri vallani, azt kizárják a zsinagógából. Ezért mondták a szülei, hogy megvan a kora, kérdezzék meg őt. Másodszor is hívták tehát a vakon született embert, és figyelmeztették: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” Ő így felelt: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Erre ismét megkérdezték „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemeidet?” Ő ezt felelte: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Erre megátkozták, és azt mondták: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét jött, azt nem tudjuk!” Az ember azonban ezt felelte nekik: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit.” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
Nagyböjt negyedik vasárnapját Laetare-vasárnapnak is szoktuk nevezni a kezdőének után, amely így hangzik: „Vigadozzál Jeruzsálem…”. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy éppen a nagyböjti szent idő közepén foglal helyet, és emlékeztet arra, hogy örömünnepre készülünk. Ez megmutatkozik a liturgiában is, hiszen liturgikus színként, hasonlóan advent harmadik vasárnapjához (Gaudete), a lilát felváltja a rózsaszín, továbbá ilyenkor a böjti fegyelmet „megtöri” az öröm és fény – reflektálva a mai evangéliumra – együttese, az orgona ünnepélyesebben szól(hat) és az oltárra is kerül(hét) virág, ahol addig a fülek és a szemek böjtje volt. De talán valaki kérdezhetné, hogy miért ez a nagy öröm? Hiszen körülnézve világunkban nagyon kevés okot kaphatunk örülni: konfliktus konfliktus hátán, eszkalálódó közel-keleti helyzet, több éve tartó orosz–ukrán háború, szűkebb pátriánkban növekvő infláció, bizonytalan gazdasági és pénzügyi helyzet, megszűnő munkahelyek, széthulló családok, egyéni személyes és közösségi sorstragédiák… Látszólag kiábrándító a helyzet, azonban amikor így szemléljük világunkat, amikor csupán a farkastörvények szintjén látjuk magunkat és másokat, akkor a kegyelem dinamikájáról feledkezünk meg.
A kereszténység, és különösen a keresztények életében sosem volt „ideális” korszak, amikor minden megfelelt (alkalom, körülmény) az evangélium hirdetésére, a hit továbbadására. Amíg mi erre várunk, hogy ha majd jobbak lesznek a körülmények, az emberek, a helyzet, addig mindig lehet hibáztatni valakit – addig a farizeusi látásmóddal szemlélünk mindent és mindenkit. A dichotóm gondolkodás (leegyszerűsítő, fekete-fehér) – ahogy a lélektanban jártasabbak ismerik – nem kedvez a kegyelem dinamikájának. A mai evangélium főüzenete, hogy csak hittel lehet igazán látni, ha csak a körülményekre tekintünk, akkor hasonlóan járunk, mint Márta, aki a hit krízisét élte meg testvére halála kapcsán. A Jézussal való kapcsolat újjáteremti nemcsak látásunkat, hanem a teljes belső embert is. Nagyon megragadó, ahogyan Jézus sarat csinál, a teremtés motívuma jelenik meg itt nagyon szépen, hiszen a pélós agyagot jelent, mint a Teremtés könyvében, ahol Isten megformálja az embert, Jézus pedig újjáformálja, újjáteremti látását, szívét és egész lényét. A farizeusok és a farizeusi lelkületűek mindig abból az alapállásból indulnak ki: mi mindent jobban tudunk, mi mindent jobban értünk, nekünk mindig igazunk van – ez pedig vakság Jézus szerint, a lélektan ezt Dunning–Kruger-hatásnak nevezi. Éppen ezért óvakodjunk a mindentudás látszatától, amely vakká és érzéketlenné tehet bennünket.
Olasz Béla
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/11-es számában.
