Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele, illetve međugorjei zarándoknaplóját is olvashatták – másodjára vágott neki a Szentföld bejárásának. A különleges utazása mozzanataiba mi is betekintést nyerhetünk az elkövetkező napokban.
Ma elbúcsúzunk Betlehemtől, a születés városától, amelyre csütörtök óta úgy gondolunk, mint a második otthonunkra: ahova jó volt megérkezni a nap végén, és ahonnan minden reggel kíváncsian, nyitottan indultunk útnak. Egymástól is elköszönünk egy időre, hogy aztán legközelebb kedves ismerősökként üdvözölhessük a másikat, ha valahol ismét találkozunk. Jó érzéssel tölt el, hogy néhányan már most újabb közös programokban reménykednek, pedig korábban nem is ismerték egymást. De most összehozta őket valami: talán egy kedélyes beszélgetés, mert a lelkükben megmozdult valami, mert egy szobába kerültek, mert megvolt a szükséges idő, a közös hullámhossz, mert jó volt (nekünk) itt lenni…
Szép élményekben volt részünk az elmúlt hét nap alatt, mozgalmas volt és tartalmas, és közben mintha csak most kezdődne a java… Ma egyrészt a Templom-hegyre vezető utunk tette fel a koronát közös történetünkre, de mégsem ezzel kezdeném zarándoknaplónk utolsó fejezetét. Hanem egy lélekben nagyon gazdag pillanattal, amely tényleg egy újabb kezdet felé mutathat. Az utolsó vacsora termében egyszercsak két dologra lettem figyelmes: hogy távolról valami különös zúgást hallok, de olyat, ami nem zavart egyáltalán; közben pedig mély csend volt körülöttem. A Sion-hegyen lévő teremben ezúttal a Szentlélek eljövetelére figyeltünk, a hagyomány szerint itt gyűltek össze az apostolok, „ugyanazon a helyen, az emeleti teremben” – éppen ott, ahol nagycsütörtökön asztalhoz ültek Jézussal. Az Apostolok cselekedeteiből idézve, (az első pünkösdkor) „egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.”
Utazásunk vége felé közeledve bennünk is felmerülhet a kérdés: mi 58-an mit viszünk magunkkal abból, amiben részünk volt az elmúlt napokban? Mi kell ahhoz, hogy ne csupán egy emlékezetes utazásként tekintsünk erre, hanem hitelesen menjünk tovább? Attila segít: a Szentlélek ereje adja meg nekem azt a belső energiát, ami által nemcsak a szám nyílik meg, hanem a kezem is elindul a másik ember felé. Imádkozzak azért, hogy ami jólesett, megérintett, felkavart vagy felbosszantott, ne maradjon meg a puszta emlékek szintjén, hanem jöjjön létre az az isteni erőforrás, ami által ki tudom vinni a világba is – hogy kinek-kinek egyenként is legyen lehetősége jobbá tenni saját magát és a szűkebb-tágabb környezetét. Egy simogatásban, a kenyértörésben, a csendes hallgatásban, az őszinte részvétben. Rajtunk áll.
Ha már a Sion-hegyen jár az ember, a turista, a zarándok, térjen be a földszinti térbe is, amelyet a zsidó hagyomány Dávid király sírjaként tisztel a 12. századtól! Imádkozó, Tórát olvasó férfiakat is láthat, akik sok más társukhoz hasonlóan szent helyre jönnek ide.
Apropó, ima és Tóra-olvasás! Ez történik Jeruzsálem óvárosában, a Siratófalnál is, amely a Nagy Heródes által kibővített második templom nyugati támfala. A Szentély egyetlen megmaradt része, miután a rómaiak a többi részt elpusztították időszámításunk után 70-ben. A fal a zsidóság legszentebb imádkozási helyévé vált, utalva a templom pusztulására és a megváltás reményére egyaránt. Délelőtt érkezünk meg ide, még nincsenek sokan, de mégis sokfélék. Különleges és mégis hétköznapi, amiben ezek a férfiak részt vesznek. Mindannyian imádkoznak, Tórát olvasnak, fiatalok és idősek, helybeliek és vendégek, fehérek és feketék, ülnek vagy állnak, tfilinnel – a fejükön apró fekete dobozzal, a karjukon meg imaszíjjal – vagy anélkül, de mindenkin kipa, és közben sok mindent magyaráz Attila és Viktor. Például, hogy a hajlongás által – főleg, ha ez némi mormolással is társul – az ember kizárja a körülötte lévő világot, és csak a legfontosabbra figyel, hogy minden porcikájával tiszteli az istenét; hétfőn és csütörtökön pedig bar-micvókat is tartanak a Siratófalnál: igazi ünnep ez is, de egyéni! Istennek ugyanis egyéni válaszra van szüksége.
Ezeken felül sok mindent láttunk, hallottunk még zarándoklatunk hetedik napján, így a Templom-hegyen – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám fontos helyén –, valamint a Jeruzsálemtől délnyugatra, ma a város határain belül lévő Ein Keremben is. Keresztelő János születési helyén is megérthet még az ember fontos dolgokat, nem is kérdés, de ezúttal továbbmennék: az 1953-ban alapított Jad Vashem Múzeumig. Hogy a múlt borzalmai ne ismétlődjenek meg soha többé, meg hogy minél több jótékony érzékenyítésben legyen része a 21. század emberének, ezért van ez a helyszín. Facsarodjon meg a lelke, miközben felfedezi magának a helyet, sírjon és egy darabig ne tudja abbahagyni! A zsidó népirtás, a holokauszt borzalmain gondolkodva pedig ne feledje egy percre se: a jövőre nézve nem is föltétlenül a zsidókon van a fő hangsúly; hanem azon, hogy előbb-utóbb sajnos mindenkire sor kerülhet, főleg most, amikor a világ fölöttébb ingatag lábakon áll. Elég egy rossz döntés, amelyet egy elborult elme meghoz, és lám… „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!”
A neves német lutheránus lelkész, Martin Niemöller mondatai jussanak eszünkbe még sokszor: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Kedves barátaim, nemsokára szól az ébresztő, úgyhogy már nem ragozom tovább. Zárásként pedig jönnenek a köszönet szavai:
– a sofőrünknek, Aihamnak, aki mindig türelmesen várt vissza bennünket a buszhoz, és lankadatlanul rótta velünk a kilométereket;
– Adorjáni László lelkipásztornak, aki zarándokénekekkel tette könnyebbé a reggeleinket;
– Szalai Viktornak, akit méltán emlegetnek a legendás idegenvezetővel, Simon Segalival is egy lapon. Kedves mókamester barátunk, sokan megkedveltük az élet- és emberszeretetedet, a jókedvedből meg a vagányságodból ne engedj továbbra se!;
– Balázs Attila lelkipásztornak, aki könnyedén váltja aprópénzre a sokszor nehéz, tőlünk távolinak tűnő bibliai sorokat, és képes nagyon közel hozni azokat hozzánk. Az agya és a lelke volt ennek a hét napnak.
És köszönöm, köszönjük nektek is, drága követőink, olvasóink (zarándoktársaink), akik fontosnak éreztétek, hogy csatlakozzatok. Örülök, hogy sokan voltunk. Találkozzunk legközelebb is!
Jó pihenést kívánok mindenkinek!
Ferencz Zsolt
