Jób könyvében a betegség nem kísérőjelenség, hanem frontális támadás az emberi létezés ellen. Nem „állapot”, nem hordozható kereszt, nem lelki tanulópálya, hanem az a pont, ahol a test – amely addig az ember legkézenfekvőbb otthona volt – ellenséges területté válik. A betegség nem egyszerűen fájdalmat okoz, hanem szétveri azt az alapvető bizalmat, hogy az ember legalább a saját testében otthon lehet.
Jób teste nemcsak szenved, hanem megszégyenül. A fekélyek, a vakarózás, a hamuban ülés nem puszta díszletek: a betegség itt nyilvános tapasztalat. Jób nem „gyógyulási időt” kap, hanem láthatóvá válik abban az állapotban, amelyben az ember a leginkább elrejtőzne. A betegség így nemcsak fizikai, hanem társadalmi leépülés is. A test, amely addig tekintélyt, jelenlétet, hitelességet hordozott, most maga lesz a bizonyíték arra, hogy Jób „valamiért” rossz helyre került.
A betegség legmélyebb volta azonban nem a fájdalomban van, hanem abban, hogy megszünteti a távolságot az ember és a halál között. Jób teste folyamatosan jelzi: ez már nem élet a szó megszokott értelmében, hanem egy elhúzódó megszűnés. Az alvás nem pihenés, az ébrenlét nem aktivitás, a jövő nem terv, hanem fenyegetés. A betegség itt nem átmenet, hanem olyan állapot, amelyben az idő maga válik elviselhetetlenné.
Ebben a helyzetben különösen kegyetlen minden olyan beszéd, amely a betegséget értelmezni akarja. A barátok szavai nem vigaszt nyújtanak, hanem további erőszakot követnek el. A betegségből tünetet csinálnak, a testből vádiratot. Ha fáj, akkor jelent valamit; ha jelent valamit, akkor Jób felelős. Így válik a betegség morális bizonyítékká. Nem a test szenvedése a botrány, hanem az a logika, amely szerint a szenvedő test mindig magyarázatra szorul, és soha nem lehet egyszerűen csak szenvedő test.
Jób azonban nem spiritualizálja a betegségét. Nem mondja, hogy „megtisztít”, nem lát benne rejtett fejlődést, és nem hajlandó hálát találni benne. A teste nem üzenetet közvetít, hanem fáj. Jób ragaszkodik ehhez a nyers tapasztalathoz. Amikor beszél, nem értelmez, hanem tiltakozik. A betegség elleni lázadás nála nem hitetlenség, hanem az utolsó megmaradt integritás: annak kimondása, hogy ez így nincs rendben.
A betegség radikalizálja Jób Istennel való kapcsolatát is. Már nincs rituálé, nincs közvetítés, nincs higgadtság. A test fájdalma áttöri a vallásos nyelv védőrétegeit, és közvetlen, gyakran vádoló beszédet kényszerít ki. Jób nem azért kiált Istenhez, mert biztos benne, hogy választ kap, hanem mert a betegségben nincs más megszólítható. Ez a kiáltás nem szép, nem rendezett, és nem is feltétlenül „helyes”, de valódi.
Amikor Isten végül megszólal, feltűnő, hogy nem magyarázza meg a betegséget. Nem mondja, miért kellett a testnek így széthullania, és nem ígéri meg, hogy a betegség logikája érthetővé válik. A gyógyulás sem válik tanulsággá. A betegség nem kap értelmet utólag sem. Ami történik, az inkább az, hogy Jób teste – minden romlottsága ellenére – nem lesz többé bizonyíték ellene. A betegség nem az utolsó szó.
Számomra Jób könyve a betegségről azt mondja a lehető legerősebben: nem minden fájdalom hordoz üzenetet, és nem minden betegség kér magyarázatot. Van szenvedés, amely egyszerűen szenvedés, és minden értelmezési kísérlet csak tovább növeli az erőszakot. Jób nem azért marad hitben, mert megtanul együtt élni a betegségével, hanem mert nem hagyja, hogy a betegsége határozza meg, ki ő. A teste szétesik, a beszéde dühös, a kérdései élesek – de ebben a nyers ellenállásban marad ember. Azt hiszem, ez a könyv egyik legprovokatívabb állítása: hogy a betegség nem nemesít, nem tanít, nem igazol semmit – legfeljebb leleplezi, mennyire kegyetlenek tudunk lenni, amikor értelmet akarunk erőltetni oda, ahol csak fájdalom van.
Ferencz Emese
