A talentumait szeretné a közösség szolgálatába állítani Györgypál Attila, aki másodmagával, Galaczi Gabriella-Melindával együtt a CSIT főszervezője volt. Attilával gyermekkorunk óta jól ismerjük egymást, ugyanannak a plébániai közösségnek voltunk tagjai. Élete állomásairól, önkéntes tevékenységéről, CSIT-ről, aktuális útkereséséről beszélgettünk.
Ha a CSIT-en találkoznánk először, mit mondanál el magadról? Honnan jössz?
Györgypál Attila vagyok, Székelykeresztúron nőttem fel. Jó családi környezetből indultam, mindig is szocializálódásra neveltek. A családom árva gyerekekkel is foglalkozott, ezáltal abból is kaptam egy plusz löketet. Kiemelném továbbá a katolikus plébánián belül működő ifjúsági csoportot, ami rengeteget adott: ott kaptam meg azokat az alapokat, amelyek a mai napig meghatároznak.
Érettségi után Brassóban töltöttem négy évet, ahol az egyetemi lelkészségen munkálkodtam. Végzettségem szerint faipari mérnök vagyok. Brassóból hazatérve Keresztúron nyolc évig a termelésben dolgoztam, közben ifjúsági pasztorációval foglalkoztam, így ezen a téren is jó tapasztalatra tettem szert. 2020-ban Marosvásárhelyre kerültem, azóta is ott élek, pontosabban Marosszentgyörgyön. Négy évet dolgoztam faipari mérnökként, termelésvezetőként, mellette továbbra is ifjúsági pasztorációval foglalkoztam önkéntesként. Az elmúlt egy évben már kizárólag ennek szenteltem magam, a szakmámat egyelőre félretettem – hogy véglegesen vagy ideiglenesen, azt még nem tudom..
CSIT-es összefüggésben megemlíteném, hogy szervezőként vagyok jelen a CSIT-en, de semmiképpen nem emelném ki, hogy főszervezőként, hanem a csapat részeként hivatkoznék magamra. A sok aktív és elszánt fiatal közül csak az egyik vagyok, aki igyekszik összefogni és koordinálni a többieket. Külön öröm és megtiszteltetés, hogy ilyen jó csapattal dolgozhatom együtt. Azt látom, hogy a mai fiatalokban igenis nagy potenciál és érték van. Néha akadnak kihívások, de ha megtaláljuk a megfelelő csatornát, hogyan szólítsuk meg és hogyan motiváljuk őket, akkor rendkívüli dolgokra képesek.
Ketten vagytok édestestvérek, de ahogy említetted, a szüleid árva gyerekeket is neveltek. Milyen tapasztalatot jelent ez számodra?
A legfontosabb, amit megtanultam, az empátia: hogy ne ítélettel forduljunk másokhoz. Emlékszem, amikor egy másfél éves roma gyerek került hozzánk, hisztis, bizalmatlan gyermekként. Néhány év alatt azonban kiegyensúlyozott, nyugodt, békés óvodás lett, aki sokszor odaadóbb volt másoknál. Ez megerősített abban, hogy senkit nem szabad elsőre elítélni, mert az, hogy kivé válik, idővel derül ki.
Nyolc éven keresztül velünk élt egy lány, akivel ma is tartjuk a kapcsolatot. Nagyon sokat segített abban, hogy egyénileg fejlődjek, hogy társasági lényként hogyan viszonyuljak másokhoz.
A szüleim nem örökbefogadóként, hanem nevelőszülőként fogadtak be gyerekeket. Az első esetben egy 17 éves, árvaházból kikerülő, várandós lányt fogadtak otthonukba, akit a szabályok miatt már nem tarthattak bent az intézetben. Amikor megszülte gyermekét, a kislány háromhetes korában került hozzánk – vele együtt érkezett az anyuka is. Így indult ez az út, amelyet később az állam hivatalos formában is támogatott. Összesen hét gyermek fordult meg a családunkban, közülük az említett kislány – aki csecsemőként került a családhoz – maradt velünk a leghosszabb ideig, ő volt a legstabilabb tag..
A közösséget nekünk kell alakítani
Számos kapcsolódási pont volt az életünkben: a karaván, a plébániai táborok, az ifjúsági közösség. Mit adtak számodra ezek az évek?
Élménydús időszak volt. A karaván (a kisgyerekek számára a fiatalok által tartott játékos foglalkozások voltak a székelykeresztúri plébánián – szerk. megj.) segített elindítani azon az úton, hogy jó közösséghez tartozni, ahol szeretet, elfogadás és egymás segítése van jelen. Ott tanultam meg, mit jelent a szolgálat: hogy mindenki hozzáadhat valamit a közösséghez – volt, aki játékot vezetett, más énekelt vagy szervezett. A programok mindig jól ki voltak találva, és sok gyakorlati tapasztalatot tudtam magammal vinni.
Talán harmadikos koromtól kezdve nagyon sok időt töltöttem a plébánián, olyannyira, hogy volt, amikor a lyukasórán is ott voltam. A jó plébános és a jó közösség meghatározó volt számomra. A plébánia az életem szerves részét képezte már egészen fiatalon is. A karaván indított el, majd később az ifi adott további alapokat. Az idősebb fiatalok minden szabadidejüket rászánták a közösségre, és példát mutattak számunkra. Tőlük tanultam meg, hogy milyen egy közösség, a közösségi gondolkodás. A közösség nem marad fenn magától: cselekedni kell érte, és nekünk kell alakítanunk, nem várhatjuk másoktól.
Amikor bekerültem az ifibe, hosszú ideig csak résztvevő voltam, semmilyen feladatom nem volt. Egyetem alatt, Brassóban kaptam először szervezői feladatokat, az egyetemi lelkészségen. Ott megtapasztaltam, milyen az, amikor nemcsak részese, hanem formálója is lehetek egy közösségnek. Ez még Nagy György Attila idejében volt. Brassóban meghatározó személyiség volt számomra Szabó Gergely Zsombor is, akit idén a CSIT-re is meghívtam előadónak. Brassóban szervezőként élhettem meg ugyanazt a közösségi légkört, amit korábban résztvevőként tapasztaltam.
Hazatérve fokozatosan átvettem a keresztúri ifi szervezését. Egy ideig még a régi csapattal közösen vittük, de végül csak én maradtam. Ekkor próbáltam a fiatalabbakat felkarolni, hogy belőlük is később kialakulhasson a szervezőcsapat. A közösség így tudott tovább élni. A közösség, a szolgálat és az ifjúsági pasztoráció voltak számomra a legmeghatározóbb tapasztalatok.
A kisvárosi ifi után mit jelentett számodra egy regionális vagy mondhatni országos találkozó, a CSIT megszervezése?
Visszautalnék előbb kicsit a kisvárosra. Székelykeresztúron könnyebb volt: szombat este vagy az ifire mentünk, vagy a diszkóba – más lehetőség alig volt. Vásárhelyen egészen más a helyzet, rengeteg a lehetőség, sok keresztény program közül is lehet választani, ezért a fiataloknak nehezebb elköteleződni. Ha valami nem tetszik, könnyen váltanak. Ma az a kihívás, hogyan tudjuk őket úgy motiválni, hogy kitartsanak egy közösség mellett, és akár vezetői vagy szervezői szerepet is vállaljanak.
A CSIT különleges volt: a történelmi Erdély különböző pontjairól érkeztek szervezők. Mindenki hozta a maga világát, szokásait, ami színessé tette a találkozót. Érdekes látni, hogy inkább csoportokban jönnek a fiatalok, kevesen egyedül. Azokkal lehet igazán számolni – akár szervezésben, akár önkéntesként –, akik otthon is aktív tagjai egy közösségnek.
A CSIT során azt tapasztaltam meg, hogy egy jó csapattal bármit el lehet érni. A fiatalok felelősségteljesek, megbízhatóak: ha tisztáztuk az alapokat, mindenki önállóan elvégezte a feladatát. Ez nagy erőt adott nekem.
Érdekes tapasztalat volt az is, hogy tizenkét év termelésben eltöltött vezetői munka után láttam: a fiatalokat pénz nélkül is könnyebb motiválni, mint a munkásokat fizetéssel. A munkahelyen sokszor csak a nyolc órát „töltik ki”, és a fizetésért dolgoznak. A CSIT-en viszont a fiatalok éjszakákon át dolgoztak, sokszor többet tettek, mint ami a feladatuk lett volna – mindezt önként, a közösségért. Nem pénzt kaptak érte, hanem valami mást: közösségi tapasztalatot.
Honnan érkezett a felkérés, hogy a CSIT főszervezője légy? Hogyan élted meg ezt?
A megkeresés Simon Imrétől, a főegyházmegye ifjúsági főlelkészétől érkezett tavaly szeptemberben. Őszintén szólva először nem voltam biztos magamban, vissza is kérdeztem, jól meggondolta-e, tényleg engem látnának-e ott jó helyen. Nehéz időszak állt mögöttem, főként munkahelyi téren. Ott gyakran azt tapasztaltam, hogy bármit tettem, sosem volt elég. Az utolsó munkahelyemen például azt mondták, nem tudok vezetni – pedig mindössze öt ember volt a kezem alatt.
A CSIT-en viszont ötvenfős szervezőcsapatot irányíthattam, és azt éreztem, hogy sikerült. Ez nagyon sokat adott, mert épp azok a negatív tapasztalatok, amelyek korábban megingatták az önbizalmamat, itt átfordultak. Megtapasztaltam, hogy igenis képes vagyok vezetni, ha jó csapat vesz körül.
Említetted, hogy önkéntesként dolgozol. Úgy tudom, a családpasztorációba is bekapcsolódsz. Mit adnak ezek a tapasztalatok, és hogyan jut rá időd?
A családpasztorációban eddig nem nagyon voltam jelen, inkább személyes kapcsolatok révén érintkeztem vele, Szénégető Istvánon, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetőjén és a marosszentgyörgyi Életfa közösségen keresztül. Most azonban elkezdem az alapképzést, és keresem, hol lenne az a szolgálati hely, ahol igazán azt tehetem, amire Isten elhívott. Fontos számomra, hogy a talentumaimat kamatoztatni tudjam, és mások számára valóban jelen legyek. Részben ezért hagytam ott a munkámat is. Bár szerettem, nem éltem meg benne, hogy kibontakoztathatom a képességeimet. A szolgálatokban viszont ezt meg tudom élni.
Az idő persze nagy kihívás. Jelenleg nyolcórás munkaprogramra nincs is lehetőségem, bár a megélhetés miatt muszáj lesz megoldást találnom. Most mégis azt keresem, merre vezet az utam. Az ifjúsági pasztoráció nagyon közel áll hozzám, lehet, hogy továbbra is itt van dolgom, de az is lehet, hogy Isten máshova hív.
Emellett tavaly elkezdtem a lelkigondozói képzést a KALOT szervezésében Csíksomlyón. Úgyis emberekkel foglalkozom – nemcsak fiatalokkal, hanem idősebbekkel is –, ezért szeretném, ha mindezt szakmailag is jobban megalapozhatnám. Nem a diploma a fontos, hanem az, hogy bővítsem a tudás- és eszköztáramat, hogy minél jobban végezhessem ezt a szolgálatot.
Most ebből a sokféle lehetőségből keresem, mi az én utam, merre kell továbbmennem, mivel kell foglalkoznom. Egy biztos: olyan munkát és szolgálatot szeretnék, amely Isten számára nemcsak elfogadható, hanem az ő akarata szerinti.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/38. számában.
