A rák nem tabu vagy stigma: amikor pszichiátriai segítség kell

Az onkológiát körbelengő sötét stigma mit sem csökkent az évek folyamán, pedig rákos betegnek lenni ma nem ugyanazt jelenti, mint régen – mondta Balázs Boglárka onkológus rezidens egy tavaly, év végén vele készült interjúnkban. Azóta létrehozta az OncoTeam-Portrék Facebook-blogot, ahol olyan embereket szólít meg, akik valamilyen formában találkoztak a betegséggel, ezúttal dr. Erőss Adrienn pszichiáter szakorvost, tanuló pszichoterapeutát kérdezte.

Miért lehet a daganatos megbetegedés pszichés zavarok forrása?

A daganatos megbetegedést, akarva akaratlanul, az orvostudomány nagy léptékű fejlődése ellenére is a véggel asszociáljuk. Ilyenkor szembekerülünk a saját végességünkkel, a ténnyel, hogy a halál nem egy elvont, távoli valami, hanem velejárója az emberi létnek. Ugyanakkor szembekerülünk saját magunkkal is: mit csináltam/csinálok jól, mit bánok az életemben, ha el kell mennem, kit, mit hagyok hátra? Tehát elmondhatjuk, hogy szembesülni egy ilyen diagnózissal halálközeli élmény, ami traumatikus.

Hogy ismerheti fel egy beteg/hozzátartozó, hogy pszichiátriai segítségre van szükség?

Figyelnünk kell a tartós, drasztikus változásokra a beteg lelkiállapotát illetően, a befelefordulást, visszahúzódást, a teljes reményvesztettség állapotában való stagnálást, a kifejezett szorongást, nyugtalanságot, nemalvást. Persze mind másképp reagálunk az akut stresszhelyzetekre, de ha ezen állapotok két-három hétnél tovább húzódnak, jó szakember segítségét kérni.

Milyen okok tartják vissza a betegeket a pszichiátriai ellátástól?

Az egyik és talán legfontosabb ok, a stigmatizáció. Sokan elmondják: „Nem jöttem, hiszen nem vagyok bolond.” Szó sincs erről. Szinte nincs is olyan ember, aki élete során ne szenvedne el legalább egy depressziós vagy szorongós epizódot.

A másik fontos ok, hogy nem könnyű a mély érzéseinkről, a fájdalmunkról, lelki sérüléseinkről (melyeket talán még a közeli hozzátartozók sem tudnak) egy életünkben akkor először látott valakinek feltárni. Itt el szeretném mondani, hogy az első alkalom a legnehezebb, utána már tudja a beteg, hogy hova, kihez megy, kialakulóban van egy bizalmi kapcsolat, ami segíti a megnyílást, gyógyulást.

Milyen következményekkel jár egy daganatos beteg számára, ha a pszichiátriai kórképét hanyagolja?

Hiszem azt, hogy a test és a lélek között kapcsolat van. Így ha az érzelmi életünkben elakadás van, a testünk jelezni fog. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szükség kezelésre fizikai síkon. Hatalmas szükség van rá. Azonban, ha a megdolgozzuk a traumáinkat, még inkább esélyt adhatunk magunkat egy teljesebb gyógyulásra. Ha a lélek megkönnyebbül, a test is fellélegzik.

Jó tanács pszichiáterként egy daganatos betegnek:

Álljak meg és hagyjak időt magamnak. Éljem meg az összes negatív érzést, félelmet, szorongást, szomorúságot, és próbáljam meg kiengedni valamilyen módon, ha kell, sírjak vagy üvöltsek. Hagyjam, hogy ezek a negatív érzések átvonuljanak rajtam. Ha már túl vagyok az első sokkon, gondoljam végig: Milyen volt az utam, az életem idáig? Mit jelez számomra a testem? Volt olyan trauma, fájadalom az életemben, amit nem tudtam megélni, elengedni? Van valahol az életemben elakadás, fájdalom, meg nem értettség? Mit tudok tenni, hogy feldolgozzam, hogy elengedjem? Ne féljek megismerni magam, és ne féljek segítséget kérni. Mi itt vagyunk, és segítünk!

Az írás megjelent a Vasárnap 2024/32-es számában az Amiről nem beszélünk: mit érez a beteg, hogyan kezeli az életébe beálló változásokat? A rák nem tabu vagy stigma című összeállítás részeként.