Sokat beszélünk arról, hogy felgyorsult körülöttünk a világ, hogy elfáradtunk, türelmetlenebbek lettünk, és mintha egyre nehezebben találnánk egymáshoz. Közben talán ritkábban tesszük fel a legegyszerűbb kérdést: hogy van a lelkünk valójában? Nem azt, hogy sikerült-e minden feladatot elvégezni aznapra, rendben van-e a munka, vagy mit mutatunk magunkból mások felé, hanem azt, hogy mi történik bennünk valójában?
Erről szólt a Lélekjelző című beszélgetés Székelyudvarhelyen a Köztér programsorozatának köszönhetően, amelyen három székelyudvarhelyi lelkipásztor, Ferkő Andor református, Márton József római katolikus és Újvárosi Katalin unitárius lelkész osztotta meg tapasztalatait arról, hogyan látják közösségünk lelkiállapotát. Bár szó esett magányról, bizonytalanságról, elvándorlásról, kapcsolataink sérülékenységéről és az online térben felgyülemlett indulatokról is, a beszélgetés legfontosabb üzenete mégsem az volt, hogy rossz irányba tartunk. Sokkal inkább az, hogy a lelkiállapotunk nem mozdíthatatlan adottság, hanem egy olyan folyamat, amelyre nekünk magunknak is van ráhatásunk.
Nem kell mindenhez hozzászólnunk
A beszélgetés alaphelyzete egyszerű volt: ha a három lelkész egy-egy jelzőműszer lenne, mit mutatna most a mutató Székelyudvarhely lelkiállapotáról? Márton József plébános mindjárt pontosított a kérdésen: „a lelkiállapot nem egy statikus állapot, hanem inkább egy folyamat, ami mindig változhat, és amit tudatosan képesek vagyunk befolyásolni”. Szerinte az egészség, az eredményesség, a közösségi kapcsolatok és az elégedettség együtt határozzák meg, hol tartunk – és úgy látja, az irány most inkább a negatív felé hajlik. Naponta órákat töltünk egy olyan térben, ahol vélemények, hírek és indulatok versengenek a figyelmünkért. Könnyű úgy érezni, hogy mindenre reagálnunk kell, pedig néha éppen azzal teszünk jót magunknak, ha nem tesszük. „Nem rossz dolog kimaradni a kommentálásból” – hangzott el a beszélgetésen. Egyszerű mondat, mégis érdemes magunkkal vinni. Mielőtt elküldünk egy indulatos választ, feltehetjük a kérdést: hozzátesz-e bármit az életemhez vagy a másikéhoz az, amit most leírok? Ahogyan az is rajtunk múlik, hogy mivel töltjük meg a közösségi oldalainkat. Nem kell minden vitát megnyernünk, minden véleményt megcáfolnunk és minden ingerre válaszolnunk. A belső békénk védelme néha éppen azt jelenti, hogy tudatosan kimaradunk valamiből.
Az öröm szaporodik, a bánat könnyebb lesz
Talán az egyik legszebb, hétköznapokban is használható gondolat Újvárosi Katalintól érkezett: kis közösségeiben gyakran arra kéri az embereket, hogy osszanak meg egymással egy örömöt és egy bánatot. „Ha a bánatot megosztjuk, a nehézséget megosztjuk, akkor az szétoszlik és könnyebb lesz hordozni, ha meg az örömeinket osztjuk meg, akkor sokkal többet kapunk belőle.” Nem szükséges ehhez különleges alkalom. Lehet belőle családi szokás a vasárnapi ebédnél, esti beszélgetés a társunkkal, vagy egy kérdés, amelyet felteszünk egy barátnak: mi volt ma jó, és mi volt nehéz? Sokszor nem tanácsra van szükségünk, hanem arra, hogy valaki meghallgasson. A beszélgetésben később ugyanez egyetlen mondatban fogalmazódott meg: „Nem tudom, miért van ez így, ahogy van. De egyet tudok, hogy én melletted vagyok.”
Furcsa ellentmondás, hogy miközben szinte folyamatosan elérhetőek vagyunk, sokan mégis magányosnak érzik magukat. A lelkipásztorok tapasztalatai szerint az egyik leggyakoribb probléma éppen az egyedüllét, amely nem feltétlenül azt jelenti, hogy fizikailag nincs mellettünk senki. Talán még fájdalmasabb, amikor valaki családban, kapcsolatban vagy közösségben érzi magát magányosnak. Erre pedig néha annyi a válasz, hogy letesszük a telefont, amikor valaki beszél hozzánk. Felhívjuk azt, akiről régóta eszünkbe jut, hogy keresni kellene. Ismerjük a szomszédunk nevét. Megkérdezzük az idős rokont, hogy mire van szüksége, és nem csak ünnepekkor ülünk le egymással. A közösség nem valami távoli fogalom: azokból az apró döntésekből épül, amelyekkel újra és újra azt mondjuk a másiknak, hogy fontos vagy nekem.
Megállni önmagunk, a lelkünk és Isten előtt
A beszélgetés végén a résztvevők egy-egy útravalót fogalmaztak meg arra, hogyan mozdíthatnánk a képzeletbeli lélekjelző mutatóját egy kicsit jobb irányba. Imádkozni egymásért. Segíteni valakin. Elhinni, hogy szükség van ránk. És minden nap időt hagyni a csendre. Az egyik zárógondolat szerint: „Minden nap állj meg egy percre magad előtt, öt percre a lelked előtt és tizenöt percre Istened előtt.” Talán nem is kell egyszerre rendbe tenni az egész életünket, elég lehet ma felhívni valakit, akinek jólesne hallani a hangunkat. Meghallgatni a másikat anélkül, hogy közben a telefont néznénk. Nem megírni azt a dühös kommentet. Segíteni valakinek, megköszönni azt, ami van, este pedig néhány percre csendben maradni. A lélekjelző mutatója ugyanis nemcsak azt mutatja, milyen világban élünk – egy kicsit azt is, milyen világot teremtünk önmagunkban.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/40. számában.
Fotók: Székelyudvarhelyi RMDSZ
