Nem tökéletesek, hanem úton lévők

0
34

„Nagy szégyen ránk, Isten szolgáira, hogy míg a szentek cselekedték a nagy tetteket, mi csupán tetteik hirdetésével akarunk dicsőséget és tiszteletet kivívni magunknak” – Assisi Szent Ferenc 6. Intelmében figyelmeztet bennünket, hogy szégyen volna, ha mi, akik a szentekről beszélünk, csupán az ő tetteiket dicsérnénk, miközben nem próbálnánk megélni azt, amit ők megéltek. A szentek vállalták a nehézségeket, a megpróbáltatásokat, a lemondást, a szeretet sokszor fájdalmas útját, és mindezek közepette hűségesek maradtak Krisztushoz. Szent Ferenc így kezdi az intelmet: „Mindannyian figyeljünk, testvéreim, a jó pásztorra, aki vállalta a kereszt gyötrelmét juhai megmentéséért. Az Úr juhai követték őt a szorongattatásban  és üldöztetésben, szégyenvallásban és éhségben, erőtlenségben és kísértésben és minden más megpróbáltatásban, s mindezek elviseléséért örök életet nyertek az Úrtól.”

A Jó Pásztorba, a Királyba kapaszkodni s őt követni

A szentek, akikben megszületett a vágy, és mertek belekapaszkodni a Jó Pásztor sebzett kezébe és követték a Bárányt, és éltek a szentségekkel mint éltető táplálékkal, gyönyörűek, békések, sérthetetlenek. De valljuk be őszintén: sokszor olyan távolinak tűnnek tőlünk! Úgy érezzük, a szentség egy elérhetetlen magasság, egy elit klub, ahová mi, a magunk mindennapi fáradtságával, hibáival és botladozásaival aligha tartozhatunk.

Nem egy elit klub, hanem az élet valósága

A hegyi beszédben Jézus nem a tökéletesekhez, a hibátlanokhoz vagy az égi magasságokban lebegő angyali lényekhez szól. A hegyre ül, maga köré gyűjti a tanítványait, és ránk néz. Kik a boldogok Jézus szerint? A lelki szegények, akik tudják, hogy rászorulnak Istenre. Akik sírnak, mert fáj nekik az élet és a világ igazságtalansága. A szelídek, akik nem erőszakkal akarnak érvényesülni. Akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Az irgalmasok, a tiszta szívűek, a békességteremtők. És azok, akiket üldöznek a jóságukért. Ebben a listában nincsenek szuperhősök. Itt sebzett, küzdő, kereső emberek vannak – vagyis mi magunk. A szentség nem valami mézes-mázos „angyali álarc”, amit ránk kennek, hogy kívülről tökéletesnek látsszunk.

A szentség nem egy mozdulatlan, steril állapot, hanem egy éltető dinamizmus. János apostol így ír erről levelében: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánult meg, hogy mik leszünk” (1Jn 3,2). Úton vagyunk tehát!

„Jobb úton lenni kicsit porosan, sántikálva, sebesülten és olykor belefáradva, mint mozdulatlanul megállni önmagunkon.” A mozdulatlanság a lélek halála. Mozgásban kell lennünk!

Megtanulni szeretni

Szeretni azt jelenti, hogy képesek vagyunk kimondani a másiknak: te fontos vagy nekem, szükségem van rád, nem tudok nélküled teljes életet élni. A szeretet ugyanis bizonyos értelemben kiszolgáltatottá tesz. Megnyit a másik felé, figyelmessé, fogékonnyá és szelíddé tesz. Aki igazán szeret, az már nem akar mindent egyedül megoldani, nem akar mindig erősnek látszani, és nem akar minden helyzetben fölényben maradni. A szeretet megtanít bennünket arra, hogy szükségünk van egymásra. Ezért nem lehetséges valódi szeretet és barátság alázat nélkül. Mert ha nincs bennünk alázat, a szeretet könnyen birtoklássá, irányítássá, sőt a másikat agyonnyomó szeretetté válhat.

Itt érthetjük meg Jézus boldogságmondásait: a lelki szegény nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki tudja, hogy szüksége van Istenre és a másik emberre. A szelíd nem gyenge ember, hanem olyan valaki, aki nem akarja a másikat legyőzni, képes helyet adni neki az életében (vö: André Louf: Alázat és engedelmesség, 49). Ez a szentség egyik legfontosabb titka: megtanulni úgy szeretni, hogy közben nem uralkodunk a másikon, hanem ajándékként fogadjuk őt.

A szentség bepiszkolja a kezünket és a lábunkat

Az igazi evangéliumi szentség nem elzárkózik a világtól, hanem belelép a mindennapok sarába. Isten nem valahol a felhők felett lakik, távol a mi problémáinktól, hanem ott van a mi emberi valóságunkban: a családi feszültségekben, a munkahelyi stresszben, a magányban, a nehéz döntésekben és a betegségekben. A szentség nem abból fakad, hogy nincsenek korlátaink vagy sebeink, hanem abból a bölcs és odaadó folyamatból, ahogyan még a hibáinkat és hiányosságainkat is átadjuk Isten irgalmának. A szentek nem azért voltak szentek, mert sosem estek el, hanem mert – ha elestek is – mindig hagyták, hogy Isten szeretete újra felállítsa őket. A szentség a mindennapi szeretet apró tetteiben ölt testet: egy türelmes szóban a fáradt családtaghoz, egy néma megbocsátásban, egy önzetlen segítségnyújtásban. „A szentséghez elég szeretni – de úgy szeretni, ahogy a Mester szeretett minket.” Ez a mérce hatalmas és eszményi, de soha nem lehetetlen, ha nem magányos harcosokként akarunk szentek lenni, hanem együtt, közösségben, egymást támogatva és kísérve.

Urbán Erik OFM

Az írás megjelent a Vasárnap 2026/46. számában.

MEGOSZTÁS