„Huni vagyok, 27 éves, boldog párkapcsolatban élek, és programozóként dolgozom. Még keresem az utam, de úgy érzem, hogy jó irányba haladok” – így hangzik két mondatban az, amit a velem szemben ülő, sportos fiatalember bemutatkozásként magáról elmond. Ha a mondatok száma bővíthető lenne, akkor azt is hozzátenné, hogy szerencsejátékfüggő, gyógyult, a Caritas Ki-Út programjának csoportfoglalkozásaira jár. Szerencsésnek tartja magát – természetesen nem a játékra gondol.
Ha visszatekintünk kisgyerekkorodra, mi az, ami képként eléd jön? Milyen gyerek voltál te, milyen környezetben?
Édesanyámmal együtt nagymamáméknál éltünk, így annak ellenére, hogy édesapám nem vett részt az életünkben, mégis úgy éreztem, hogy nagycsaládban nőttem fel. Sok barátom volt, így jó játszótéri életre, nagy szabadságra és kevés kontrollra emlékszem. A kevés kontroll nem volt gond, kamaszkoromig, mert mondhatni ügyes kisgyerek voltam, jól tanultam, szerettem rendben tartani a dolgaim, például lefekvéskor tízszer megnéztem, hogy a papucsaim párhuzamosan vannak-e egymás mellett az ágy szélén… Édesanyám ezt már ijesztőnek is találta. A nagy szerető családban azért feszültség is akadt, főleg függőség, alkoholizmus miatt. Nem szeretem ezzel társítani a gyerekkorom, mert inkább vidám emlékek jutnak eszembe, de amikor a függőségemmel kapcsolatban mélyre ástam, a feszültség léte eléggé alappillére volt a függő énem kialakulásának. Ez a feszültség az, amit a szerencsejátékban is keresek.
Serdülőkorban találkoztál a szerencsejátékkal.
Tizenhárom éves koromban játszottam először. Egy véletlen folytán ismertem meg a játékgépeket. Egy nagyobb társasággal verődtünk össze a barátaimmal együtt, bejöttünk a városba, egy kocsmába, ahol játékgépek is vannak. Páran a fiúk közül játszani kezdtek. Egy évvel lehettek nálam idősebbek. Ha belegondolok, elég szép, hogy tizennégy évesek vezették be a tizenhárom éveseket a csak felnőttek számára szóló játékokba.
Leültél és nyertél? Ez volt a vonzó benne?
Nincs ilyen emlékem, talán az első alkalommal nem is játszottam, csak néztem őket. Később sem a nyeremény extázisa vitt magával, és nem is a kudarc, hogy vesztettem. Azt tudom, hogy a játszáshoz mindig társult egy szégyenérzet, nem olyan volt a családom, a baráti társaságom, aki ezt támogatta volna. Egyáltalán nem is tudtam addig ezeknek a gépeknek a létezéséről, nem is ismertem olyant, aki játszott. Titkolózva kezdtem játszani, egyedül mentem vissza a gépeket kipróbálni. Zugjátékos lettem.
Milyen az a Huni, aki függővé kezd válni? Ez milyen életkorodra tehető? 15-16 évesen?
Nem, ez már az első játékok után megtörtént. Az elején volt két-három játék, nyerés meg nagyobb vesztés, olyan 50-100 lej szerű, és akkor az a kudarc elég volt arra, hogy pár hónapig nem mentem vissza. Ez hetedik osztály után, nyáron volt, aztán nyolcadik elején, ősz vagy tél magasságában felfedeztem a mi környékünkön is olyan termet, ahol kiskorúként is lehetett játszani, és elkezdtem újra kísérletezni, kipróbálni a játékgépek után a sportfogadást, a kutyafuttató versenyeket. Ott volt a kontrollvesztés. Egy hónapon belül bekövetkezett.
Honnan volt neked erre pénzed?
Az elején nem volt ez nagy összeg, fagyi, szotyipénzből ilyen öt lejek voltak nálam. A családom akkor szembesült a tényekkel, amikor észrevették, hogy lopok otthonról. Egy idő után ékszereket is elvittem, beadtam a zálogházba, ez egy éven belül bekövetkezett.
Hogyan született az a felismerés, hogy segítségre van szükséged?
Több pszichológusnál is voltam, lelkipásztorral, segítő szakemberrel is beszélgettem, és már nem tudom megmondani, kinél voltam először. Tizenötnél nem lehettem több, amikor először próbálkoztam, hogy változtassak. Volt családi nyomás is, de bennem is ott volt bűntudat. Az elejétől kezdve tudtam, nem jó, amit csinálok, de volt egy racionálisnak tűnő téveszmém, hogy márpedig amikor játszom, és vesztek, akkor azt vissza kell nyerjem, és vissza is tudom nyerni. Ezt a fantáziát kergettem. Periodikus játékos voltam, egy-két hónapig intenzíven csináltam, jött valamilyen lebukás, rendszerint az, hogy otthon észrevették, hogy elvettem pénzt, és akkor két-három hónapig nem játszottam egyáltalán. Aztán megint valahogy elkezdtem… Mindig éreztem, hogy nem a pénz hajt, mégis csak később jött a felismerés, hogy ennek valami más a mozgatórugója, mint a pénz. Volt bűntudat, ezért is voltam zugjátékos, de már nem tudom megmondani, hogy valójában anyum nyomására indultam-e el először segítséget kérni. A szégyen is hajtott engem, azt hiszem.
Gyors lefolyású volt a szenvedélybetegség kialakulása nálad.
Igen, tizenhárom évesen kezdtem, és tizennyolc évesen mentem kilenc hónapos terápiára, Ózdra. Akkortól tekintem gyógyultnak magam. Függő maradtam, ez sosem fog elmúlni, passzív függő vagyok. Volt három visszaesésem, de megtanultam „rajtakapni” magam, és idejében segítséget kérni. Amióta rehabon voltam, jól vagyok.
Amikor a hosszú terápiára gondolok azt képzelem, hogy ott keserves kínok között zajlik a gyógyulás.
Nem, nekem jó emlékeim vannak róla. Főleg ilyenkor, tavasz tájt, amikor az első tavaszi virágillatokat kezdem megérezni, azt a felfrissült levegőt, akkor eszembe jut, ahogy ott hétvégén elmentünk biciklizni a szomszédos településre, tavasz volt, jó illatok és vidámság. Persze, azért is társul jó emlékként, mert ritkán hagytuk el a birtokot, azért is volt ennyire felszabadult élmény.
Számon tartod azokat a társaidat, akikkel együtt voltál a terápián? Tudod, kinek merre alakult a sorsa?
Sajnos nem. Ahogy hazaköltöztem, egy-két ülésen voltam utógondozói csoportban, aztán elköltöztem Kolozsvárra, egyetemre, ott magyar csoport nem működött. Kimaradt nekem, hogy öregfiúk találkozójára járjak.
Most, amikor erről beszélsz, van-e benned bűntudat, szégyenérzet? Mennyire nehéz erről neked most beszélni?
Nincs szégyenérzetem, azt hiszem, nekem megvolt a vezeklésem. A bűnbánati periódus, a gyógyulási folyamat megvolt. Ijesztőnek tűnik, ha jobban belemegyek, mert az utóbbi években nem szoktam nosztalgiázni. Azt hiszem, a történteket sikerült elég jól lezárni, mégis ijesztő, hogy ezt tizenévesen meg tudtam tenni. Ijesztőnek tűnik, hogy az is én vagyok, aki ezeket tette. Az is én vagyok, aki másfél évvel ezelőtt visszaesett.
Vannak-e előjelei annak, hogy te vissza fogsz esni?
Eszembe jutott, hogy egyszer, még a rehab előtt édesanyámmal közösen is próbálkoztunk terápiával. Ő kérdezte a terapeutától, hogy miként tudna segíteni, honnan láthatná, hogy megint a játék felé haladok? Lehet olyan banális jele, hogy például hova akasztok fel egy ruhát vagy törülközőt? Vagy valamiben megváltozik a viselkedésem? Ilyen sajnos nincs. Ha meg akarom előzni, akkor idejében beszélek a sóvárgásról, de ha nem, akkor titkolózni fogok, és azt a környezetemnek nehéz észrevenni. Maga a gondolat, hogy mi lenne, ha játszanék, már előjel, sőt ez már sóvárgás nekem. Hála Istennek, ritkán jelenik meg. Egy visszaesés volt durvább, mert időben is több hét volt, és kezdtem felvenni a régi mintákat: adósságba is kezdtem belemenni azért, hogy játszani tudjak. Egyetemista voltam, egy-két hónap munkával vissza tudtam fizetni az adósságot, de nem az anyagi része a lényeg, hanem hogy erkölcsileg nem mentem szürke-fekete zónákba, mint kamaszkoromban. Ha felidézem az utolsó visszaesést, annak előzménye az intenzív, feszültségekkel teli ünnepek utáni pár napos eseménytelenség, üresség volt. Azt hiszem, a párom is valahova elutazott, a semmi volt, ami bevonzotta a sóvárgást. Ha feszültség, ha konstans stressz van az életemben, akkor nem jelenik meg a sóvárgás. Keresem a feszültséget.
Azt a fajta hullámvasutat, amit a játszás adott, valami mással pótoltad? Van valami most az életedben, ami adrenalinbombaként hat, ami megtölti tartalommal a szürke hétköznapokat?
A kiegyensúlyozott élettel is most úgy érzem, hogy elég kihívásban és izgalomban van részem, főleg ha jól akarom végezni a dolgaim. Számomra a szociális élet, a kapcsolatok segítenek a legtöbbet, de az utóbbi időben rendszeresen sportolok, ez is elég sok adrenalint és feszültséget tud hozni-vinni.
A caritasos Ki-Út program csoportos tevékenységeire jársz másfél éve.
Az utolsó visszaesésemtől kezdődött. Ez már a harmadik visszaesés volt, éreztem, muszáj visszanyúlni azokhoz az eszközökhöz, amikről a rehabon is beszéltünk. Hiányzott az utógondozás, a csoport.
Mit kapsz a Caritas-csoporttól?
Megértést. A csoportban lehet ventillálni, sorstársakként vagyunk ott. Tudom, hogy megértenek, tudom, hogy hasonlókat tapasztaltak ők is. Én szerencsés vagyok, családommal, barátaimmal tudok beszélgetni erről, mégis ennek a közösségnek más az energiája. Másként tudjuk támogatni egymást. Ezért is tudtam én fiatalon változtatni. Egyrészt mert gyorsan kerültem a gödör aljára, másrészt, mert a környezetem támogató volt, segített ebből kilépni. A csoport azért is fontos számomra, mert van egy fix idő hetente, amit rászánok arra, hogy foglalkozzak a függőségemmel, a személyiségem ezen részével is. Ha nem tudok csoportba menni, akkor is végiggondolom: most miről maradok le, amúgy hogy vagyok, ha mentem volna csoportba, mit mondtam volna el az elmúlt egy hetemről? Foglalkozok az érzelmi világommal, azzal, hogy jó úton járok-e.
Miben nehezíti meg neked a jelenedet a serdülőkori szenvedélybetegség kialakulása? Miben kell neked másként élned, mint egy veled egyidős fiatal, akinek nincs ilyen előélete?
Én a múltamnak az előnyét látom most. Nem tisztességes azokkal szemben, akiknek ártottam, amíg játszottam, annak a bűntudata meg is maradt bennem, de egyéb hátrányát annak, hogy függő vagyok, az utóbbi években nem tapasztalom. Tény, hogy picit több tudatosság kell magammal szemben, az érzelmi világommal szemben is. Bár minden érzelmileg, mentálisan, fizikálisan egészséges embernek szüksége lenne, hogy odafigyeljen, hogy van, mi a helye a világban, miért van itt, mik a céljai.
Azt mondtad magadról, hogy útkereső vagy…
Igen, ebben a fázisban vagyok. Úgy érzem, még mindig benne vagyok az élet nagy döntéseiben. Milyen irányba menjek a szakmai, családi életben, ebben a városban akarok-e élni vagy máshol. Akarok-e még tanulni intézményes keretekben…
Milyen lenne, ha az útkeresésed egyik eredménye az lenne, hogy tinédzsercsoportot vezetsz, szenvedélybeteg fiataloknak segítesz?
Terhes ez a kép, nagy felelősséggel jár. Amíg a rehabon voltam, jártunk iskolákban, felekezetekben tanúságtételre. Ez annál több lenne, és vannak gátlásaim, nem mindegy, mikor mit hogyan fogalmazok meg, hogy biztosan jó irányba tereljem a beszélgetést. Nehéz lenne ezekkel a gátlásokkal csoportot vezetni, de már fantáziáltam erről, volt olyan késztetésem is, hogy pszichológiát, addiktológiát tanuljak. Most úgy gondolom, a gyógyulásomnak el fog jönni az a szakasza, amikor én is tudok másokon segíteni.
Tulajdonképpen már el is kezdted a másokon való segítést azzal, hogy vállaltad ezt az interjút, hogy a te történeted akár másnak is a javát szolgálja.
Igen.
Mit gondolsz, lehet-e javaslatot tenni azoknak a „Huniknak”, akik most tizenhárom évesen a játékgépek vonzáskörébe kerülnek? Mit tehetnek, hogy ne legyen olyan hosszú az út a visszatéréshez?
Nem tudom, mit kellene mondani nekik azelőtt, hogy megtennék. Sajnos, vannak olyan dolgok, amiket meg kell tapasztalni, a gödörbe le kell menni, hogy ki tudjon jönni belőle. Azt viszont tudom, hogyha valaki már a gödörben van, akkor segítséget kell kérni, és van is, akitől. Elsődlegesen a családunkban merjük elmondani, miben vagyunk, és azt, hogy szeretnénk ezen változtatni. Ha olyan a környezet, mint amilyen nekem volt, akkor az egy egyszerű út lesz, de hogyha nem nyitottak, akkor itt, Székelyföldön lehet a Bonus Pastorhoz vagy a Caritashoz fordulni. Nem szégyen szakembert keresni. Szégyen… ez a szó ugrott be, pedig szerintem egy csomó emberben nem a szégyenérzet miatt van meg a gátlás a segítségkérés fele, hanem inkább a kudarctól való félelem miatt. Attól a kudarctól, hogy nem tudok magamon változtatni.
Azt hallom, hogy te tulajdonképpen mázlista vagy.
A szerencsejátékban lettem szerencsés úgy, hogy vesztettem. Szerencsés voltam, hogy gyors lefolyású volt, nagyon fiatalként és csak négy évet vett el az életemből. Szerencsés azért, hogy tudtam segítséget kérni, el tudtam jutni a rehabra, támogatócsoportba járok. Azért is, mert tudom, ha a gyógyulás útján megbotlom, az sem a világ vége, mert a visszaesés megmutathatja, hogy nem jó az irány, valami hiányzik, változtatnom kell. Ha most kérdeznéd újra, ki vagyok én, azt is hozzátenném, hogy Huni vagyok, egy szerencsés ember.
Miért lesz valaki betege a játéknak?
Miért folytatja, ha látja, hogy mindig csak veszít? Miben reménykedik? Miért nem hagyja abba, és miért kezdi el újra? A játék sok tekintetben tehát hasonlóan működik, mint az alkohol, vagy a drogok. Kevesen gondolnák, hogy a más függőkhöz hasonlóan a játék betegei kezdetben azért játszanak, hogy jobban érezzék magukat, egy bizonyos idő után pedig azért, hogy ne érezzék magukat rosszul.
A boldogságkeresés közben a szervezetben változások mennek végbe, ugyanis az agy örömközpontja túlhasználódik, és már nem képes örömérzetet adni, hanem fájdalmat, és azt csillapítani kell.
A játék során megemelkedik az adrenalinszint, hisz kockáztatja a pénzét. Az adrenalinszint megemelkedése közben az agyműködés felfokozódik, az elme élessé válik, az idegrendszer éber és nagyon érzékeny lesz. Minél többet játszik a személy, annál inkább hozzászokik a szervezete a magas adrenalinszinthez, az eufórikus állapothoz, melyet a játék által él meg.
Sajnos, ennek az a következménye, hogy a hétköznapokban nagyon kevés dolog tudja megadni neki ezt az érzést, hiszen természetes eszközökkel (sport, egy jó könyv, séta a természetben) sokkal nehezebb elérni azt az érzelmi állapotot, amelyet a játék által élt meg.
Van kiút! A Gyulafehérvári Caritas Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson tart fenn támogatócsoportot szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára, a szakemberek egyéni terápiát is vállalnak. Kapcsolat: Ambrus Hajnal addiktológiai tanácsadó, tel.: 0737 300 980 hajnal.ambrus@caritas-ab.ro.
Balázs Katalin / Gyulafehérvári Caritas
Fal
