Temesváron született, de a gyulafehérvári kántoriskola végzettjeként indult el azon az úton, amely később Németország neves egyetemeire, majd a katedrára és a dékáni székig vezette. Diósi Dávid egyetemi tanárral, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánjával beszélgettünk a gyerekkor meghatározó egyházi élményeiről, a németországi kutatóévekről, a liturgia szeretetéről, valamint arról, hogyan képes a tanítás lelkileg és szellemileg is fiatalon tartani az embert.
A Diósi család és a templomkert
Diósi Dávid 1976. december 18-án született Temesváron, egy mélyen vallásos katolikus családban. Szülei vallásossága azonban nem egy megszokott, hagyományőrző formából fakadt, hanem egy mély, személyes megtérésből, amelyet egy családi tragédia indított el: első gyermekük, a kétéves Ildikó elvesztése. Ebben a fájdalmas időszakban Fodor József néhai temesvár-gyárvárosi plébános – a kommunista idők nagy szónoka – nyújtott lelki támaszt a családnak. „A szüleim megtért családként neveltek minket. Egy megtért családban a szülők sokkal radikálisabbak, nálunk nem volt mese, hogy megyünk-e templomba vagy sem” – emlékszik vissza gyermekkorára. Édesapja e fordulat után minden energiáját a temesvár-fratéliai templom elhanyagolt kertjének rendbetételére fordította, és hirtelen bekövetkezett haláláig ott dolgozott. „Gyakorlatilag ott nőttünk fel a testvéremmel a hatalmas kertben. Minden este menni kellett kapálni, locsolni, így nagyon közel került hozzánk az egyház világa” – emlékszik vissza a Diósi Dávid.
A liturgiába való belenövekedés organikus folyamat volt számukra. Édesapja később – miután egy súlyos munkabaleset után kénytelen volt otthagyni addigi állami munkahelyét – sekrestyés lett. Szülei – már megtérésük után – egyre szorosabban kapcsolódtak az egyházhoz. Jó barátságot ápoltak a helyi plébánossal, Csatáry Miklóssal, akinek szelíd, pedáns, kimért és bölcs magatartása nagy hatással volt Diósi papi hivatásának kialakulására. Testvérével, Gellérttel már egészen kicsiként bekapcsolódtak a szertartásokba. „Ha egy egér kiállt és elmondott egy Miatyánkot, akkor az egér mellett ott volt a Diósi család. Így kell elképzelni. Már szinte olyanok voltunk, mint a bútordarabok, csak nem volt leltári számunk” – meséli derűsen.
Édesapjuk – kőműves lévén – amolyan mindenes volt a templom körül, sőt bizonyos szertartásokat (pl. keresztút) ő vezetett, és ő szervezte már a kommunista időben is az évi vonatos zarándoklatot Máriaradnára. A papság gondolata így nem egyetlen hirtelen fordulat, hanem e családi háttér egyenes következménye volt, otthon már gyermekként „misézett” a református nagymamájától kapott és saját kezűleg aranyszínűre festett pohárral, amit – mellesleg – az idős asszonyok előszeretettel hallgattak.
„Emberkatedrálisok” között kántoriskolásként
Nagy lökést és meghatározó szellemi-lelki közeget jelentett számára, amikor 1990-ben, mindössze 13 évesen felkerült Gyulafehérvárra, az akkor induló négyéves kántoriskola legelső generációjába. Mivel még személyi igazolványa sem volt, az igazgató eleinte el sem akarta hinni, hogy ilyen fiatalon kezdi meg a középiskolát.
Ötéves kora óta tanult zongorázni, később orgonálni, így mire Gyulafehérvárra került, már kiválóan játszott. A zene lett a nagy szerelme. Tizenhat évesen kórust alapított az iskolában, amely a papnevelő intézet kórusával együtt a székesegyház liturgikus szolgálatában énekelt. A megnyikordult hangkazettákat és megfakult videófelvételeket ma is szívesen előveszi: hallgatja, nézi, mosolyog.
A kántoriskolai évek alatt olyan tanárok és elöljárók formálták a szemléletét, mint Tyukodi Mihály lelkipásztor, Csintalan László igazgató, Király László magyartanár, illetve Macalik Ernő biológiatanár. „Ezek az emberek emberkatedrálisok voltak. Csintalan igazgató az osztályfőnökünk is volt, ha valaki beteg volt, személyesen jött fel a diákszobába meglátogatni. Tyukodi Mihállyal pedig együtt mentünk kapálni, kukoricát szedni, pityókát rakni. Rengeteg közös munka kovácsolta össze a társaságot. Olyan barátságok születtek ott, amelyek a mai napig tartanak: Czikó Laci, Hatos Misi, Péter Artúr. Na, ezek mind kántoriskolás barátságok” – meséli Diósi Dávid.
A hivatás ebben a támogató, de szigorú közegben fejlődött ki. „Nagyon fontos, hogy soha senki nem erőltette ránk a papságot, nem terelgettek minket. Egyszerűen olyan volt a közeg, hogy nem kellett szégyellni, ha valaki erre érzett hivatást.” Az osztályukból végül közel tízen mentek át a teológiára.
Középszerű zenész, vagy egy jó teológus
1996-ban, tizenkilenc évesen kapott lehetőséget arra, hogy Németországban folytassa tanulmányait. Eredetileg Regensburgba készült, hogy a teológia mellett egyházzenét is tanulhasson. Ám a körülmények változása miatt végül Fuldába került. Ez a váltás sorsfordítónak bizonyult. A fuldai dómban, a Szent Bonifác sírjánál működő szeminárium ünnepélyes liturgiái mély benyomást tettek rá.
„El kellett döntenem, hogy középszerű zenész akarok lenni, vagy inkább jó teológus. Ez nekem életdöntés volt. A zene iránti szerelem megmaradt, de tudatosan a liturgika felé fordultam” – emlékszik vissza. Sokat köszönhet egykori püspökének, Roos Mártonnak, aki példájával és nagylelkű támogatásával nemcsak tanulmányait tette lehetővé, hanem azt is megmutatta neki, mit jelent a hűséges, csendes szolgálat. Emberként is mintát adott számára: tőle tanulta, hogy a papi szolgálat és a komoly tudományos munka megfér egymás mellett, sőt erősíti egymást.
A fuldai diploma után Trierbe került, a híres liturgikus intézetbe és kutatóközpontba (Deutsches Liturgisches Institut), ahol Andreas Heinz professzor témavezetésével kezdte meg doktori kutatásait. Tanulmányai során rövid időt Münsterben is eltöltött, ahol olyan neves professzorok előadásait hallgatta, mint Erich Zenger vagy Arnold Angenendt. Zenger szentírásszeretete és lenyűgöző szónoki karizmája, valamint Angenendt koraközépkor-kutatásai alapvetően kijelölték az útját.
A kemény munka meghozta a gyümölcsét, 2004 decemberében, pontosan a születésnapján volt doktoravatási ünnepsége. Huszonkét évesen – a trieri egyetem legfiatalabb doktoranduszaként – iratkozott be, amiért kezdetben – fiatalsága miatt – az idősebb kollégák részéről kapott is némi hitetlenkedő megjegyzést. „A fiatalság egy olyan betegség, amelyből idővel fájdalommentesen kigyógyul az ember” – idézi nevetve azt a mondást, amelyet XVI. Benedek pápa mondott egykor Böcskei László püspöknek hasonló helyzetben.
Hazatérés és a katedra kihívásai
Diósi Dávid 2005 januárjában tért haza Temesvárra. 2008-ban Jakubinyi György érsek hívására érkezett Gyulafehérvárra tanítani, amikor a teológiai képzés integrálódott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rendszerébe. Előbb Gyulafehérváron vicerektor, majd később – vicerektori feladatkörét megtartva – a kar dékánja lett. Dékánként rendkívül büszke a kar oktatói gárdájára és szakmai színvonalára: „Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy Kolozsvár és Gyulafehérvár a magyar nyelvű teológiai tudományosság meghatározó központjai közé tartozik. Tanáraink között nemzetközi rangú szakemberek vannak, akikkel bármely konferencián, tudományos tanácskozáson büszkén jelenhetünk meg. Ugyanakkor igyekszünk kiváló külföldi szakembereket is meghívni karunkra egy-egy kurzus erejéig.”
A tanítás az évek során őt magát is alaposan átformálta. Kutatási területe a liturgia mellett az egyház és a posztmodern kapcsolata lett, éppen azért, mert meg akarta érteni a mai fiatalok gyökeresen eltérő gondolkodásmódját. „A fiatalokkal való foglalkozás lelkileg és szellemileg is fiatalon tartja az embert. A mai diákok már bátran kérdeznek. Nagy dolgokat egyszerűen elmagyarázni a legnehezebb feladat a világon, és ez folyamatosan motivál.”
Kutatóként és tanárként önmagát a „szétszórtabb”, intuitívabb típusba sorolja: „Vannak tanárok, akik nagyszerű kézikönyveket írnak, rend és fegyelem van a fejükben. Én ennek az ellenkezője vagyok. Az én fejemben csak én látom a rendet – vagy legalábbis úgy gondolom. Aki valaha járt a lakásomban, sejtheti, miről beszélek: kosz nincs, csak káosz, amelyben láthatatlan, a külső szemlélő számára ki nem nyilatkoztatható rend uralkodik. Nálam nem szúette rend van, hanem »rendette« káosz – ez a tartópillér: ha egyszer rendet raknék, összedőlne az egész. Valószínűleg a fejemben is. Nagyon szétszórt az érdeklődési köröm: ha valami új téma megfog, és ráadásul olyan, amelyik a teológiai diskurzusban fehér foltnak számít – vagy legalábbis annyi lyuk van rajta, mint a szitán –, mint mostanában az idő fogalma a liturgiában, azzal képes vagyok hosszú ideig intenzíven foglalkozni.”
A vezetői és oktatói lét számtalan felemelő pillanatot tartogat. „A legszebb, amikor látom a diákokat valamiért őszintén lelkesedni, amikor nemcsak a jegyért tanulnak, hanem valóban érdekli őket a téma. És persze a gyönyörű egyházi ünnepek… A legutóbbi diakónusszentelésen is jó volt ránézni arra a három fiatalemberre. Az ember ilyenkor tisztán látja, hogy a jó Isten munkálkodik bennük, és rajtuk keresztül mosolyog ránk.”
E háttérhez tartozik valaki, akit ritkán lát a nyilvánosság: az édesanyja. „Édesanyám ma is mindennap imádkozik értem, karunk tanáraiért és diákjaiért – és különösen a papi hivatásokért. És időnként finom süteményekkel is meglep mindannyiunkat. Meggyőződésem, hogy ennek az imának a gyümölcseiből élünk” – teszi hozzá.
Időkapszula
Arra a kérdésre, hogy mit üzenne egy képzeletbeli időkapszulában a húsz évvel későbbi önmagának, azt feleli: „Hogy szeressem továbbra is a jó bort, a finom ételeket és a baráti társaságot, mégpedig mindhármat egyszerre. És legyen meg bennem még mindig a vágy a kutatásra, a frissességre, ne gondoljam soha, hogy már mindent tudok.”
A jövő teológusnövendékeinek és diákjainak pedig útravalóul egy fontos tanácsot fogalmaz meg: „Istent ne a könyvekből próbálják megismerni, hanem legyenek érzékenyek arra, ahogyan a jó Isten megérinti őket a mindennapi életben. Az élet nem egy előre megírt könyv, azt most írjuk mi magunk. De a sorok között mindig ott van a jó Isten – a kérdés csak az, hogy észrevesszük-e őt?”
Tankó Anna Tamara
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/44. számában.
