Az Ady-utáni nemzedék legnagyobb költő-tehetségének, József Attilának istenélménye sokban erősen rokon Adyéval: erősen egyéni és sokrétű, bonyolultsága ellenére is közvetlen és bensőséges. Különbözik azonban Adyétól mindenekelőtt Isten-képének nagy határozottságával és egyértelműségével.
Szó sincs itt Ady „éjszakai Isten”-éről, kísérteties, olykor babonás légköréről, imbolygó bizonytalanságáról; nincs is ebben az élményben semmi elsődleges miszticizmus. Ha szabad így szólni, sokkal „foghatóbb” Isten jelenik meg itt előttünk, erősen antropomorfizálva (ő maga egy helyen „te emberarcú”-nak nevezi), egészen földies, olykor szinte földhözragadt vonásokkal megrajzolva, még sincs benne semmi méltatlan, semmi szentségtelen; még azon az egy-két helyen is, ahol lázadó szóval támad ellene, átérzik a hit és imádat konvertált élménye.
Jellemző József Attila istenélményére az is, hogy végighúzódik egész pályáján, nincsenek észrevehető komoly szünetei, árnyalataiban fejlődik ugyan, de csak az Istenhez való viszony változik, nem maga az Isten-kép. Állandó és szervesen átfogó ez az istenélmény, akárcsak a Balassáé, és hogy nála éppen úgy, mint annál, mégsem lett életalakító erővé, annak magyarázata mindenekelőtt életviszonyaiban rejlik. Nem hozhatta magával a gyermekkorból a „rendes emberek” beidegződött, magától értetődővé vált hitét. „A görögkeleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot” – írja magáról –, és hogy ez a mondat milyen belső örvényeket tár fel, megsejthetjük, ha meggondoljuk, hogy szükségesnek látta belevenni egy néhány soros önjellemzésbe, amelyben minden sornak mázsás súlya van. Sem a nyugalmat, sem az élet sarkcsillagát nem találhatta meg mások segítségével, magának kellett megharcolnia értük, egy szörnyű élet szenvedései, a külső és belső ellentmondások tragikus vonaglásai közt. Harcol is érte sokfelé, pillanatra sem nyugodva. Egymásután állítja élete centrumába a szépséget, a tudományt, a szociális problémakört, a lélekelemzést, a „mamát”, a szerelmet – verseinek egy jó ismerője egyszer így kiáltott fel: „Hogy is ért rá ennyit törődni az Istennel a sok nyomorgás, betegség és küzdelem között!” De semmi sem volna tévesebb, mint azt hinni, hogy mindezekben az értékekben valláspótlékot keresett: az istenélmény ott van ezek mögött, sőt a legtöbbször ezekben is; annyiszor felüti fejét magukban a versekben is, hogy nem lehet tudomást nem venni róla. „Egyben-másban Istenhez is hasonlított” – írja magáról ugyanabban az önjellemzésben. Ez az istenhasonlóság mélyen rejtőzött lelkében, ha úgy tetszik, ösztönei mélyén, és egészen soha el nem törlődött onnan.
Vigilia, 1948. október, 582–589.
Forrás: Vigilia Szerkesztőség
