Az idei zarándoklat lelkiekben és személyekben is bővelkedett. Az Úr nagyon megáldotta Kolozsvárt résztvevőkkel és kegyelmekkel egyaránt, akik, sokakhoz hasonlóan, 2023-ban is elindultak a kolozs-dobokai főesperesi kerületben 1Úton, egymásért, a tágabb közösségért…
Az idén tíz éves jubileumot ünnepelt az 1Úton Nemzetközi Zarándoklat, amelyen minden évben 2014 óta sokan indultak útra, többbnyire gyalogszerrel plébáiákról, helységekből, hogy a kisebb-nagyobb csapatok rövidebb-hosszabb útszakaszokon zarándokoljanak, egy-egy hasznos és közjót szolgáló, nemes célért imádkozva a zarándokúton a legközelebb eső, kiválasztott, Szűz Mária tiszteletére felszentelt templomig.
E zarádoklat a Mária úton halad kisebb egységekre, szakaszokra bontva a Częstochowától Csíksomlyóig húzódó Mária-utat. Sokan kapcsolódtak be e tíz év alatt, de sokan értetlenül néztek még mindig még e zarándoklatra szóló hívást is. Pedig az ima és az áldozathozatal elengedhetetlenül szükséges Isten-kapcsolatunk mélyítésében, azt egymásért ilyen formában vállalt szeretetcselekedetként megélve hasznos, kifejezi bátorításunkat, együttérzésüket, összefogásunkat.
Emberek vagyunk. Ha hitünk csak elméleti, kéréseink csak önmagunkért szólnak, s ha csak kéréseink vannak, de tettek nem társulnak hozzájuk, akkor csak önmagunknak élünk. Istenre, egymásra nem is figyelünk. Szeretni Istent annyit jelent, mint ráfigyelni, kutatni az ő akaratát, s azt valóra váltani. Nem mintha mi, akik ez utakon jártunk, zarándokoltunk e tíz év alatt, mi tökéletesek lennénk, de megpróbáltunk tenni, összefogni a meghirdetett célokért, amiért érdemes imádkozni. Aki pedig nem tudott indulni, de imádkozott, annak fohásza társult azokéhoz, akik lépéseket tettek érte.
Lássuk sorra e célokat: 2014 – a családokért; 2015 – az egységért és megbékélésért; 2016 – gyermekáldásért; 2017 – gyermekre várókért; 2018 – az édesanyákért; 2019 – az édesapákért; 2020 – a világ testi-lelki egységéért; 2021 – a család felelős férfitagjaiért; 2022 – a békéért és idén, 2023-ban: a jövő zálogáért, a fiatalokért. Mind-mind megannyi, az emberiséget mélyen érintő zarándokcélok, melyek sokakat útra indítottak, sokaknak testi-lelki élményt nyújtottak, Istenhez szorosabban kapcsoltak. Az együttérzést fejezték ki azokkal, akikért végezték. Bátorítólag, megerősítőleg hatottak. Sokak hitét mélyítették.
Az útra indulók a zarándoklattal megvallották Istenre hagyatkozásuk szükségességét, de azt is, hogy csak akkor vagyunk hiteles keresztények, ha másokkal törődünk úgy, hogy közben az odafentvalókra figyelünk, még ha oly esetlenül is, mint ahogy az ember képes, ki-ki saját lelkülete szerint. A lelki bekapcsolódás is, ha a fizikai nem volt lehetséges, elfogadott és ugyanolyan értékű, mint a tényleges zarándoklat, mert Istennek kedves a szívből jövő, igaz engesztelő áldozat is. Elsősorban nekünk, embereknek, szükséges az ima, mert mélyül Isten- és ember-kapcsolatunk és szeretetünk. Hisz egy a fontos: megélni zarándokolva vagy anélkül, azt amit az életben Isten elénk tár, szemünk előtt tartva a legfőbb parancsot, a (Mt 22, 38-39)-ben: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Nincs istenszeretet embertársszeretet nélkül. Az embertársszeretet sem teljes istenszeretet nélkül. Isten csak a jókedvű adakozót szereti (Kor 2, 7), azt, aki békességben és szeretetben tud élni zarándokolva vagy sem, épp úgy, azzal, akinek van ideje vagy nincs, vagy van munkája vagy nincs. Mindenki Isten szeretett gyermeke, aki szeretetre éhes és szeretetre teremtetett. Ezekkel a gondolatokkal lehet most is indulni és e sorok olvastán megélni vagy újraélni a zarándoklatot, azokkal, akik a fiatalokért odaajándékozták szép és tartalmas napjukat.
A kolozs-dobokai kerület területén augusztus 13-án vasárnap Kisbácsból, Kajántóról, Kolozsról, a györgyfalvi negyedből, Monostorról, Kerekdombról, a főtérről, a Szentpéteri közösségből, egyszóval valamennyi plébániától csatlakoztak Közép-Európa zarándoknépéhez.
Nem könnyű fiatalnak lenni a jelenben és megpróbálni a jövőt megalapozni Isten segítségét kérve, hozzá igazodva. De akkor is csak így érdemes tenni.
Kolozson a római katolikus templomban gyűlt össze néhány zarándok, reggel fél 8 körül. Rövid imával hangolódtak a napra, kérve Istennek és az ő szent fiának segítségét. A Lorettói litániában Mária közbenjárásáért, oltalomért fohászkodtak. A temetőben megemlékeztek a hősök sírjánál a második világháborúban elhunytakról és kérték számukra az Úr boldogító színelátását. Az Úr hűséges szőlőmunkásán keresztül áldást kértek és kaptak, hogy Kolozs határától boldogan indulhasson a maroknyi csapat a gyönyörű tájon végighúzódó úton, a még szelíd napsütésben.
Karán a református templomban a Miatyánkot mondták el az odaérkezők az ott jelenlevő sekrestyéssel együtt. Az útmenti feszületeknél a zarándokok a fiatalokért, a nemzetért fohászkodtak a keresztút állomásain elmélkedve.
Imádkoztak kárpát-medencei magyar hazánkért; népünkért; ifjaink erkölcsi tisztaságáért, szép magyar beszédéért, hitükért és annak továbbadásáért; az összetartozásért; saját szülőföldjükön maradásukért; a keresztény, szentségi házasságokért; a minőségi családi életért.
A szomorkodókért kérték a Mindenhatót, hogy Jézus keresztfán kitárt karjai által vigasztalást nyerjenek. A vétkezőkért Jézussal együtt modták ki, hogy ,,Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek” . A fájdalmas Anyával együtt új reményért esdekeltek, hogy a feltámadás boldog reménye beteljesüléssel legyen majd koronázva a sírokba nyugvó fiataljaink számára, s majd nekünk is. A városon kívül, annak peremén levő utolsó keresztfához érve már látszottak a Kolozsvár körüli gyűrűn sűrűn guruló kocsik, a nagy területet felölelő megannyi ház, tömbház, ilyen-olyan épület, itt-ott egy-egy templom.
Igen, ez az a hely, ahol élünk, élnek sokan, dolgoznak akár még vasárnap is, a zarándoklat alatt is. Ezen a helyen, a feszület tövében, a város felé fordulva értük szólt az ima. A város minden lakójára kérték a zarándokok Isten áldását. Áldásra tárt kezükkel átölelték a várost, hogy a Mindeható bőséges kegyelme áradjon a város lakóira és egészségben, hitükben hűen, Isten és ember szeretetében, békében éljenek és majd az örök hazába jussanak.
Ettől a kereszttől fogva elhalkult az addig hagyományos és ifjúsági vallásos énekszótól hangos csapat. A mezők virágai, a zölden viruló kukoricaföldek és napraforgótengerek mellett, a madárcsivitelés tarkításában, az égszínkék, tiszta felhőtlen ég alá beillett az ének, de a morajló városba már csak a templomok falai között volt érdemes zengeni őket, ahol a város zaja kevésbé szűrődik be. A nyugodt, csendes utakat az aszfalt váltotta fel.
A szamosfalvi Szent Erzsébet templomban a zarándokokra az ódon falak közé beszorult hűsítő hűvösség, a plébániaközösséget képviselő nagyszülők szeretete és a taberákulum csendes és mégis midenütt ottlevő lakója fogadta az útonlevőket. Imában közösen fohászkodtak a keresztneveket említve a nap folyamán telefonra beérkezett szándékokra. A Szentpéteri templomnál a plébános, Ferencz Antal szíves fogadtatása, a szomjat oltó, felüdítő ásványvíz igazi kincs volt, melyet a pásztor az egyre bővülő zarádokcsoportra Istentől kiesdett áldása kísért.
A kicsi feszületnek adott tiszteletadás után a csapat nekirugaszkodhatott a hátralevő szakasznak. Árnyékos oldal után kutatva, kocsik, trolik zúgása és gurulása kísérte a zarándokokat a kórház mellett, hol megannyi gyermek született már eddig a világra. Értük is egy röpke fohász, majd tovább, tovább, tovább. Elhaladt a zarándoksor a Szent Mihály-templom előtt, ahol a nyitott kapun keresztül látszott, hogy éppen a vasárnapi esti szentmisét mutatják be. Egy-két fohászban a gyaloglók egybeforrtak velük is, majd szépen, lassan a piarista templom útépítéses bejáratához érkeztek.
Benn már a megérkezett zarándokok sokasága rózsafüzért imádkozott a kisbácsi zarándokok előimádkozásával. A fereces harmadrendi családok, akik Kajántóról 10-kor indultak, boldogan foglalták el helyüket Isten házában, menedéket találva az egész napos tűző napsütés elől.
A monostoriak zászlóval érkeztek és vallották meg az úton is a városon keresztül haladva hovatartozásukat. A Jézus Szentséges Szíve templom képviselői, de a többi plébániáké is társultak a rózsafüzér imához. Az Oltáriszentség fölött levő Szűzanya-ikon, ha most is könnyezett volna, mint egykor Füzesmikolában, most örömkönnyeket hullatott volna, mert a legszentebb áldozat kezdetére alig maradt üresen néhány ülőhely a padokban. Sokan gyűltünk össze a zárószentmisére, hogy szeretetben, Isten közelségében, Mária oltalma alatt együtt imádkozzunk fiataljaikért.
A templomhajó közepén, a padsorok között egy asztalkán három kosárka: egyikben elvihető lelki útravaló szentektől, pápáktól idézve; a másikban üres papírcsíkok, melyekre szándékokat írhattak a zarádokmisére érkezők, hogy a szentmisében majd imádkozhasson a közösség értük. Ez utóbbiakat a harmadik kosárkába gyűjtötték, majd az oltárasztal elé kihelyezett nagyobb kosárba ürítették. Lelki előkészületek, gyónási lehetőségek és nemcsak lehetőségek, hanem tisztulásra vágyók váltották egymást és találkoztak a gyóntatókon, Popesc Mihăiţă Cristian segédlelkészen és Molnár Lehel piaristán keresztül a velük és gondjaikkal törődő Jézussal. Megnyugvó arcok, lelkek tértek vissza a szentmise alatt is a padokba, a helyükre.
Közben a felcsendülő liturgikus énekekben ismerős hang irányította, hangolta össze énekével, s mellette orgonajátékával a jelenlevők lelkes énekét: Muresán Mária, a Szentpéteri plébánia kántora. A felolvasott szentírási részek után, az evangéliumra (Mt 14, 22-33)-ra alapozva a házigazda, Sárközi Sándor piarista szerzetes a szentbeszédben a tapasztalatlan, fiatalos lendületű tanítvány, Péter és Jézus, a megérett, megértő mester kapcsolatára hívta fel a figyelmet. Megtanulhatjuk Pétertől, hogy bátran Jézusra hagyatkozhatuk, de ugyanakkor a mestertől az érett életre törekvést.
Akkor vagyunk igazán felnőttek, ha nemcsak önmagunkért, hanem másokért is felelősséget vállalunk. Mint ahogy Péternek nem elég a vizenjáráshoz a fiatalos hevesség, vakmerőség, úgy nekük is szükséges, hogy ne bízzuk el magukat, hanem legyen kellő bölcsességünk, hogy mérlegelni tudjuk saját képességeiket. Legyünk óvatosak döntéseinkben, mindabban, amire vállalkozunk. Szükséges a biztatás, egymás megerősítése, a bizalom. Jézus bízik Péterben minden megingása ellenére. Bíztatja őt, hogy bátorságra leljen és sikerüljön az a jó, amibe belefogott. Jézus bennünk is megbízik, bíztat, hogy sikerüljön mindaz, ami feladatunk ez életben, a ránk bízott dolgunk a világban.
A könyörgésekhez hosszú sor képződött az ambó mögé a szentélyben. Az egyes közösségek, plébániák saját képviselőiken keresztül, az egyénileg megfogalmazott kéréseikben fohászkodtak az Úrhoz, kolozsi, monostori Fájdalmas Szűzanya, kerekdombi és Írisz-telepi, kisbácsi, főtéri Szent Mihály, monostori Kálvária, a györgyfalvi negyedi Mária Szeplőtelen Szíve, a ferences harmadrendiek és a szentpéteri hívek.
Az áldozás után a templomban levők a padokon levő imát, az 1Úton Nemzetközi Zarándoklat Erdély és Magyarország számos helységéből induló zarándokok közös, fiatalokért szóló imáját egybehangzóan Sárközi Sándor vezetésével lelkesedéssel és odafigyeléssel mondták, imádkozták. A falak lüktetően viszhangozták a közös áldozatbemutatásban egybeforrott közösség fohászait: ,,Mindenható Isten, minden szeretet és élet forrása! …Hálát adunk minden fiatal testvérünkért. …Állj mellettük, oltalmazd és vezesd őket, …tudjanak szabadon szárnyalni: szeretni és adni, alkotni és építeni. …Add, hogy ne csak önmagukért éljenek, hanem legyenek olyan emberré, aki által szebb lesz a világ. …Boldogságos Szűz Mária, …oltalmazd őket és vezesd őket Szent Fiadhoz. Ámen.” Az ima dr. Székely János szombathelyi megyéspüspöktől származik.
A záróáldás és a liturgikus ének után, annak ellenére, hogy sokan egy zarándoknap után voltak, örömteli beszélgetésekkel zárták a közös lakomát.
Néhány hozzászólás néhány hűséges zarándoktól
Ruff Laura-Ildikó: öt évvel ezelőtt hallottam először erről a zarándoklatról, és emlékszem, hogy nagyon megragadott az 1 úton gyalog járva és a közös célért mondott ima gondolata. Aztán elszomorodtam, mikor úgy tűnt, hogy mégsem vehetek részt rajta a kolozsmonostoriakkal, mivel nem leszünk itthon, Kolozsváron. Hamar kiderült azonban, hogy ez egyáltalán nem jelent akadályt: abban az évben (2017) a Zilahot Szilágysomlyóval összekötő Mária-úton zarándokolhattam. Jó volt, mindjárt az elején, szó szerint megtapasztalni, hogy bárhol is lehetek, 1 úton járunk. Deo gratias!
Tyukodi László és Rózsika: Ha egy közösséghez tartozunk, akkor 1Úton vagyunk. A lelkünk közössé válik az imában, a fizikai jelenlétben. A fiatalok a szívünk csücskét jelentik. Értük imádkozni, értük 1Úton lenni, értük tenni a mindennapok kis lépéseiben is, mint nagyszülők reményt adó, jövőt formáló, életet adó nekünk is, nekik is.
Ha ez írás olvasója még nem kapcsolódott be e zarándoklatba, most itt, immár két hét távlatában is az eseménytől, ha szívvel-lélekkel fohászkodik Istenhez a fiatalokért, akár saját szavaival, az zarándoknak tekintheti magát. Voltak, akik a kilométereket hozzátették és felajánlották értük is.
Albert Katika: Nagyboldogasszony ünnepe táján mindig jön a felhívás…. Zarándokoljunk együtt, 1Úton! És mindig pont aktuális az is, amiért felajánljuk a rövidebb-hosszabb úton megtett lépéseinket. Idén az ifjúságért indultunk el, vágtunk neki az erdőn-mezőn át vezető ösvénynek, hogy Kajántóról eljussunk Kolozsvárra. Azokért indultunk el, imádkozva, Istennek ajánlva őket, akiket utolérni már nem tudunk, legalábbis néha úgy érezzük. Szaladnak, futnak kergetnek valamit, félnek, hogy lemaradnak valamiről és eközben hátrafelé kiabálják nekünk, hogy hagyjál, ezt te úgysem értheted…..Igen, néha úgy érezhetjük, nem értjük, nem érhetjük el őket. De imádkozni mindig lehet, s ha mi nem is, de Isten lelke képes elérni, megérteni és megérinteni őket. Ilyen gondolatokkal indultam el idén az 1Úton zarándoklatra. Nem voltunk sokan, de voltak páran az ifjú nemzedékből is. És általuk szólt Isten vigasztaló lelke, hogy amit eddig tettünk ezért a nemzedékért, az rendben volt, rendben van. Legyünk mellettük továbbra is, zarándokoljunk együtt, hagyjuk őket előre szaladni és mindig legyünk mögöttük, ha netán hátra jönnének megpihenni, legyen kihez szólniuk.
Kovács Árpád: 1Úton zarándoklat Kisbácsból 2023-ban
Felemelő érzéssel nyugtázom az idei – augusztus 13-án, a FIATALOKÉRT felajánlott – 1Úton zarándoklat kisbácsi szakaszát, annál is inkább, mivel én, a plébánosuk nem vehettem részt rajta, csak elindíthattam a csoportot. Vasárnap lévén, a 11 órától kezdődő szentmise után a templomkertben felállított keresztút előtt 16 személlyel átelmélkedtük Jézus Krisztus üdvösséget szerző 1útját, a keresztutat. Ezt követően áldással bocsátottam útjukra a zarándoklatot vállaló 14 személyt, amelynek két óvodás gyermek és egy kolozsmonostori személy is tagja volt. Nekem 2 órától Kidében, 4 órától Bonchidán, volt szentmisém, ahonnan visszatérve, 6 órakor az Oroszhegyen megrendezett családosok három napos táborába indultunk, felnőttekkel és gyerekeikkel együtt.
A zarándokcsoport összetartó és mozgató rugója egyházközségünk gondnoka, Lőrincz János és felesége, Margit volt. A zarándoklaton elvégezték mind a négy rózsafüzért, más imádságokkal együtt. Idejében beérkezve a piarista templomba, ott is bekapcsolódtak a mise előtti rózsafüzérimába, előimádkozva egy-egy tizedet. A piarista templomban, a zarándoklatot záró szentmisébe, más kisbácsi személyek is bekapcsolódtak. A gyaloglást felvállalók, élménnyel számoltak be a zarándoklatukról. Nekem is örömöm telt bennük, hogy a fiatalokért meghozták ezt az áldozatot, fontos számukra a jövő jó alakítása a fiatalokon keresztül.
Akik eddig is zarándokoltak, jövőre szeretettel visszavárjuk. Akik a zarándokmisén részt vettek, azoknak köszönjük, őket is várjuk jövőre is. Akik még nem indultak el eddig, azokat bíztatjuk, hogy 2024 augusztusában próbálkozzanak velünk együttjárni imában, zarándoklatban a plébáiájuktól induló csapattal. Hála minden kegyelemért Istennek, hála a zarándoktársakért, e tíz év alatt minden 1Úton levő gazdagabbá vált a szeretetben!
Bíró Jolán-Ilona
