Idén lesz 375. évfordulója Kalazanci Szent József halálának, aki piarista rend alapítója, és 175. éve annak, hogy megszületett Boldog Celestina Donati, a Piarista Nővérek Kongregációjának alapítója.
Kalazanci Szent József a piarista karizmát megélve az üdvösség hatásos jelévé tette Isten iránti elköteleződését. Őt égi pártfogónkként tiszteljük, aki életpéldájával, életszentségével jár előttünk. Tőle tanulta Celestina anya is a szegény gyerekek szeretetét, a mindennapok alázatát és azt, hogyan kell mindent Istennek adni. Mi pedig már mindkettőjüktől tanuljuk, hogyan kell lélekben fiatalnak maradni, lelkesedéssel, tenni akarással telve, hogyan kell a mindennapokat vele élni és a Gondviselésben megpihenni.
Amikor Jézushoz kisgyerekeket szeretnének vinni, hogy rájuk tegye a kezét, a tanítványok elutasítják őket. Talán arra gondolnak, hogy sok beteg várja még a gyógyulást, a tiszta, szeretetteljes szót a Mester szájából. Komoly dolgokról van szó, a gyermekek csak zavarnák, hisz ők mit sem értenek még az életből. Jézus nem így gondolja. Számára fontosak a gyerekek. „Ilyeneké a mennyek országa”, mondja, ölbe veszi és megáldja őket. Nem csak futólag tekint rájuk, nem csak messziről küld egy áldást feléjük, hanem egész közelről átöleli őket. Egy piarista nővér számára ez az evangéliumi rész valódi ikon, melyet bármikor szívesen szemlélünk, hisz a lelkiségünket tükrözi.
Vannak gyerekek, akik senkinek sem kellenek. Valaki elhagyta őket, otthon, szeretet, gondoskodás nélkül telnek a napjaik. Nem ismerik sem Jézust, sem azt az érzést, hogy valaki megöleli, megsimogatja őket. Vannak gyerekek, akiket ugyan nem hagynak magukra, de mégsem kapják meg azt, amire szükségük van. Fizikailag, lelkileg, szociális szempontok miatt szükséget szenvednek. Ők mind a mi gyermekeink. Őket kell oda vinnünk Jézus elé, hogy minden megváltozzon…
Kalazancius boldogságot ígért szerzetestársainak, fiatal szerzetesnövendékeknek, diákjainak, tanártársainak, valamennyi keresztény embernek a 16-17. század fordulóján, és azóta is. Arról ír, hogy Isten ismerete boldoggá teszi az embert. Az ismeretelsajátítás feladatát nem csak mint társadalmi haladást, hanem az Istennel való mély és szoros személyes kapcsolat megszületését, növekedését megélni, megvalósítani szándékozó szerzetesrend alapítója nem véletlenül használja ezt a kifejezést. Nemcsak hogy nem vigasznak szánja szavait a szerzetesi megtartóztatásra, a tisztaság, szegénység evangéliumi erényeire hivatkozva. Azt állítja, az istenismeret révén növekszik az ember az isteni szeretetben.
Ahogyan egyre több és egyre mélyebb tapasztalatokat szerez Istenről, úgy merül bele annak tapasztalatába, hogy Isten mennyire szereti őt, és fokozódik benne a szeretet viszonzásának vágya, s ez még nem minden. „Isten ismerete boldoggá teszi az embert, olyan mértékben, ahogyan az istenismeret révén növekszik az isteni szeretetben. Arra buzdítalak benneteket, hogy minden nap ez legyen az első dolgotok, s akkor az Úr megad minden mást, amit a világ még csak nem is ismer.” Aki elhatározza, hogy keresztényként akar élni, az nem kevesebbre számíthat, mint hogy boldogságra talál, olyan formában és mértékben, „amit a világ még csak nem is ismer”. Istenismereti tanulmányaink elmélyíthetők szentmisén, szentségimádáson való részvétellel, rendszeres imádsággal, napi munkánk elvégzése közben csakúgy, mint családi vagy baráti együttlétek során, váratlan élethelyzetekben spontán betöltött szerepeink által. A képzésnek csak egy része kötött órarendű, váratlan módon szerveződő szabadon választható órák is adódnak szép számmal. S még akkor is, ha a tananyag maradéktalan elsajátítására földi életünk során nem kerül sor, a folyamatban lévő ismeretelsajátítás, az ismeretelsajátítás révén legkisebb mértékű növekedés az isteni szeretetben is olyan boldogságot hordoz, ami nem fakad másból, mint a legfőbb tanítómester, Krisztus valóságos jelenlétéből.
Celestina anya következő gondolatát szeretném a fentiekhez kapcsolni. „A tudat, hogy Isten szeret minket, olyan, mint egy fénysugár, mely megörvendezteti a lelket és égivé varázsolja a tekintetet.” Ahogy ezt a gondolatot újra és újra olvasom, olybá tűnik a számomra, arra a pontra világít rá, ami a gyarapodó istenismeret és a növekvő isteni szeretet között található. Talán költőibb módon, mint Kalazancius, de érzékletesen mutatja be, miként válik eggyé az istenismeret az isteni szeretettel. Keresztény életünk során esetenként csak fel-felvillanó, majd egyre hosszabban megtapasztalhatóvá, felismerhetővé váló valóság: Isten szeret minket, beláthatatlan következmények sorát idézi elő bennünk, körülöttünk. Ha a jó Isten kegyelme kíséri ezen törekvéseinket, szemünkkel egyre inkább felfedezzük az ő arcát egymásban, szándékait az életünket alakító körülményekben, jelenlétét a különböző helyzetekben, lelki szemeinket pedig egyre inkább őrajta felejtjük, míg végül nem is akarunk már mást nézni.
Kalazancius idézett gondolata az istenismeret fontosságát, Celestina anyáé a tudatában levés meghatározó voltát hangsúlyozza. Isten szeret minket. Számunkra azonban csak akkor válik valósággá, amikor ezt felismerjük és ennek tudatában vagyunk. Sőt ne egyszerűen csak tudjunk róla, hanem helyezzük élettapasztalatunk, világismeretünk, önismeretünk középpontjába. Ajándékba kapott szabad akaratunk beleegyezése nélkül Isten nem bocsátkozik semmilyen beavatkozásba, együttműködésre hív bennünket. Ha részt engedünk számára, az ő szeretete számára magunkban, az életünkben, kapcsolatainkban, akkor ő is egyre inkább részesíteni tud bennünket önmagában. Erre a minőségű kapcsolatra vágyik Isten, erre hív mindannyiunkat.
Jól ismerte ezt Kalazanci Szent József, és sokat tudott erről Boldog Celestina Donati. Bár evilági tanítói munkájuk lezárult, de mert azóta legközvetlenebb módon és a legteljesebb mértékben élnek istenkapcsolatban, kérhetjük és számíthatunk vezetésükre, ha beiratkozunk iskolájukba.
Útra való kérdések:
- Volna-e kedvem, bátorságom Kalazancius tananyaga szerint folytatni az utam?
- Ma mivel gyarapítom istenismeretemet?
- Ne felejtsük, ez csak eszköz számunkra, hogy szívünk és értelmünk figyelmét élesztgessük, s Istennek, hogy figyelmünket immár magára vonva, szeretetével megörvendeztesse a lelkünket.
Tóth Borbála Schp
Az írás megjelent a Vasárnap 7-es és 8-as számának forrás rovatában.
