A székelyek legnagyobb írójaként él a köztudatban Tamási Áron, akiből, ki tudja, lett volna-e író, ha nem sült volna el a pisztoly, amivel gyermekként játszott és nem okozott volna maradandó sérülést a bal kezén. Így, mivel már a mezőgazdasági munkát nem tudta elvégezni, taníttatták a szülei nemcsak az ő és nemcsak az erdélyi, hanem a teljes magyar irodalom- és kultúrtörténet legnagyobb szerencséjére.
Székelyudvarhelyen és Kolozsvárott is tanult, a kincsesben jogi tanulmányokkal kezdte, majd a Kereskedelmi Akadémián folytatta. 1923-ban, mindössze 26 évesen vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba egy rokona hívására, ott élt és dolgozott három évig, majd Kolozsvárra tért vissza, ahol újságíróként működött 1944-ig. A két világháború között egymás után jelentek meg novelláskötetei, regényei, köztük fő műve, az Ábel-trilógia, amelynek megírásához, ahogyan az iskolában tanultuk, jócskán merített saját életéből. A II. világháború után Budapestre költözött, de ott, politikai nézetei miatt évekig kiszorították az irodalmi életből, majd az ötvenes évek elejétől jelenhettek meg újra írásai, végül munkásságért megkapta a Kossuth-díjat. Tragikustól a humorosig, a leírótól a mítosziig, a naturalistától a meseszerűig, anekdotikustól a balladás formáig változatos irodalmi műfajskálán alkotott nemcsak elbeszélésben, novellában és regényben, de publicisztikában, drámában egyaránt.
Szegény földműves családba született 1897. szeptember 19-én (más források szerint 20-án) Farkaslakán, születésekor egyébként a János nevet kapta, ő maga változtatta meg Áronra, miután a Kereskedelmi Akadémián sikeresen lediplomázott. A baleset után a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnázium tanulója volt, amelyet 1989 után róla neveztek el. 1916-ban behívták katonának, egy évre rá hadi érettségizett, nem sokkal ezután a háború borzalmaiba is belelátott, mert 1918-ban az olasz frontra került. Jó eszű gyermeknek írják le önéletrajzában, aki hajlott is a tanulás felé, s nemcsak a sérülése okán, ugyanis ki akart törni a paraszti életformából. Amerikában kezdődött el írói karrierje, onnan küldte haza első, nyomtatásban is megjelent novelláit Kolozsvárra, de nem találta meg a helyét az Államokban: 1926-ban hazatelepült Kolozsvárra. A kincsesben is nősült: Haliker Erzsébet lett a felesége, de gyermekük nem született. Számos neves lapnál dolgozott akkoriban, majd az Erdélyi Helikon alapító tagja lett. Már a negyvenes évek közepéig több díjjal is elismerték rendkívüli munkáját, például Baumgarten-díjjal és Corvin-koszorúval.
Miután a II. világháború alatt Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, Tamási Áron már az anyaországi irodalmi életben is aktívabban részt vett. Egy ideig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is volt, ez idő tájt a háborúból való kilépést szorgalmazta. 1944-ben feleségével Budapestre költöztek, ahol Bajor Gizi házában vészelték át a főváros ostromát. A II. világháború után rövid ideig politikai életet is folytatott, Sztálin halála után aztán újra jöttek az irodalmi sikerek. 1966. május 26-án hunyt el Budapesten, kívánságára szülőfalujában temették el. Idén a Csíksomlyó Expressz-Székely Gyors egyesített zarándokvonatot, az össznemzeti zarándokvonatot a 125. éve született Tamási Áron portréjával díszített mozdony húzta a búcsúba.
Fotó: Bodó Márta
Kányádi Sándor írt egy verset anno az író emlékére T. A. sírjára címmel, amit a költő Tamási halálának 10-ik évfordulóján, az író emlékére szervezett ünnepségen fel is olvasott. Így emlékezik meg Kányádi a költeményben a székelyek legnagyobb írójáról:
Négy szép holló talpig gyászba rászállt a két cserefára. Tövig égtek a villámok, ragyog újra a magasság, leng a fény a lomb közt, mint a kaszák, mikor fölakasztják. Ősszel aztán a két vén fa bronzba önti lenn a hantot; jönnek majd és megcsodálják, mint egy ledöndült harangot. Farkas üvölt, öltözködnek a hollók majd patyolatba; csillagot tart ölelőleg karjaiban a két nagy fa. Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.
