Idén nagykorúvá lett a Szent István ereklyéinek átvitele gyergyószentmiklósi egyházközség. A május 30-iki templombúcsú keretében ünnepelte ezüstmiséjét ifj. Czikó László, a plébánia első segédlelkésze. A megelőző két estén, csütörtökön és pénteken az ünnepre való készületet Bartos Károly gyergyócsomafalvi plébános vezette.
A Szent István ereklyéinek átvitele plébánia közössége május 30-án, szombaton déli 12 órától bensőséges és méltóságteljes ünneplésre gyűlt össze, amelyben a tizennyolc esztendős közösség köszöntötte első segédlelkészét, Czikó László csíkszentmártoni plébánost, ezüstmisésként. Hálát adtak a közösségért, a templomért és mindazokért a kegyelmekért, amelyek az elmúlt évtizedekben megtartották és formálták az egyházközséget.
A búcsúzáró köszöntőben a plébános úgy fogalmazott: az egyházközség „hosszú útja során valóban felnőtté érett”, megtanulva hordozni a próbákat és befogadni a megerősítő jelenléteket.
A hívek különös szeretettel és tisztelettel köszöntötték az ezüstmisés Czikó Lászlót, akinek 25 éves papi szolgálatát a plébános „élő tanúságtételnek” nevezte arról, hogy az odaadás évei Isten kezében áldássá érnek. Megható múltidéző és jelenkereső hálaadás volt ez, ahol úgy fonódtak az emlékezés szálai a jelen aktuális feszültségeibe, mint még soha. Katartikus volt, ahogyan együtt ünnepeltek az egyházközség eddigi plébánosai, ahogyan a közösség arcán tükröződő mosolyokban számtalan emlék és kapaszkodó felelevenedett.
Közösségnek lenni annyit jelent, mint együtt továbbmesélni a ránk bízott történetet – a hűség, a küzdelmek, az újrakezdések és a kegyelem történetét. A plébános szerint a búcsú ismét megerősítette a hívekben azt a tapasztalatot, hogy „van kire számítani, van kit megszólítani, van kivel együtt hordozni örömöt és terhet”.
Az ünnephez hozzátartozott a közös asztal is: a plébánia az út túloldalán terített vendégasztalt, amely számos jótevő nagylelkű adományából valósult meg. A plébános háláját fejezte ki munkatársai mindennapi kitartásáért, a kórus egész éves szolgálatáért, különösen kiemelve az egyháztanács türelmét, jellemét és „támasz voltát”. A búcsú záró gondolataiban arra buzdította a híveket, hogy a hála és az összetartozás mellett a felelősségvállalásban és a tartásban is erősödjenek meg: legyen bátorságuk kiállni egymásért, és „emelt fővel tovább járni a rájuk bízott úton”.
A Szent István búcsú így nemcsak ünnep volt, hanem közösségi megerősödés is – annak a bizonyossága, hogy a plébánia élete továbbra is élő, összetartó és reményt hordozó.
Fotók: Koncsag Előd
