A lelki újjászületés, a bölcs öregkor, az örök fiatalság illúziója, és az isteni gyengédség megjelenítése volt a szentatya gondolatainak vezérfonala. Ferenc pápa tizenharmadik alkalommal elmélkedett az időskorról a szerdai általános pápai audiencián tartott katekézissorozata keretében.
Nikodémus újjászületése
Jézus azt felelte neki: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” Nikodémus megkérdezte: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újraszülessék?” Erre Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. (Jn 3,3−6)
Kedves testvérek, az evangéliumban szereplő idősek közül az egyik kiemelkedő Nikodémus, a zsidók vezetője volt – kezdte katezkézisét a pápa. Nikodémus meg akarta ismerni Jézust, de titokban ment el hozzá egy éjjel. Beszélgetésükből elénk tárul Jézus kinyilatkoztatásának és megváltó küldetésének magva, amikor azt mondja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Jézus azt mondja Nikodémusnak, hogy ahhoz, hogy meglássa Isten országát, annak lélekből kell újjászületnie. Nem arról van szó, hogy világra jövetelünket kell újraélnünk, remélve, hogy új megtestesülésünk egy jobb élet lehetőségét nyitja meg előttünk. Ez egy értelmetlen ismétlés volna, sőt a megélt élet értelmét is kiüresítené, mintha kudarc lett volna. Jézus nem ilyen újjászületésről beszél. Ez az élet értékes Isten szemében: gyengéden szeretett teremtményei vagyunk. A felülről jövő születés, ami révén beléphetünk Isten országába, a Lélek által való teremtés, az ígéret földjére való átjutás, ahol Isten szeretetével találkozunk, az ő kegyelméből. Nem a testi újjászületésről van szó – hangsúlyozta a pápa.
Az örök fiatalság mítosza és a testi újjászületés
Nikodémus félreérti ezt a születést, ezért az öregségre hivatkozik, ami lehetetlenné teszi azt. Az ember elkerülhetetlenül megöregszik, az örök fiatalság végleg tovaszáll, hát akkor mi az igazi újjászületés? Sokat tanulhatunk Nikodémus ellenvetéséből. Ha megfordítjuk, Jézus szavának fényében felfedezzük az öregség küldetését. Öregnek lenni nemcsak, hogy nem akadályozza a felülről jövő újjászületést, amiről Jézus beszél, hanem éppen, hogy rávilágíthat, tisztázza az elveszett remény félreértéséből. Korunk és kultúránk a gyerekszületést aggasztó módon egyre inkább egyszerű termelési és biológiai reprodukciós kérdésnek tekinti. Emellett pedig az örök fiatalság mítoszát ápolja kényszeresen, a soha nem öregedő test délibábját kergetve. Az öregséget pedig sokféle módon megveti, mert óhatatlanul szertefoszlik ez a mítosz, ami szeretné, hogy visszabújjunk az anyaméhbe és mindig fiatal legyen a testünk.
Halandó élet − bejezetlen, gyönyörű műalkotás
A technikát magához vonzza ez a mítosz mindenhogy: a halál leküzdésére várva életben tarthatjuk az orvostudomány és a kozmetikai ipar segítségével a testet, melyek lassítják, eltakarják, eltörlik az öregséget. Persze egy dolog a jólét, egy másik pedig a mítosz éltetése. Tagadhatatlan, hogy a két szempont összemosása bizonyos mentális zűrzavarhoz vezet. A pápa szabadon hozzátette: összekeverik a jólétet és az örök fiatalság mítoszának táplálását. Egy bölcs olasz színésznő, Anna Magnani, amikor megkérdezték, miért nem varratja föl a ráncait, azt felelte: „Ne nyúljanak hozzá! Hosszú évekbe telt, hogy legyenek, nem hagyom a ráncaimat!” A ráncok a tapasztalat, az élet, az érettség, a megtett út szimbólumai. Nem szabad eltörölni őket, azért, hogy az arcunk fiatalnak tűnjön. Az egész személyiség számít, a szív, ami olyan, mint a jó bor, minél idősebb, annál finomabb. A halandó testben való élet egy gyönyörű, befejezetlen alkotás, éppúgy, mint a művészetben, ahol ezeknek a félbemaradt műveknek megvan a maguk sajátos vonzereje. Az élet ugyanis beavatás, kezdet, nem beteljesedés. Így születünk a világra, valós személyekként, akik előrehaladnak a korban, de mindvégig igazi emberek. A halandó testben való élet azonban túl kevés időt és teret nyújt létünk legértékesebb részének beteljesítéséhez. A hit, ami magába fogadja Isten országának evangéliumi üzenetét, ahova igyekszünk, rendkívüli hatást vált ki, mondja Jézus. Lehetővé teszi, hogy meglássuk úgymond Isten országát, meglátjuk a jeleket, melyek Isten örökkévalóságát hirdetik. Ezek az evangéliumi szeretet jelei, melyeket Jézus sokféleképpen megvilágít. Ha pedig látjuk e jeleket, beléphetünk országába a Lélek vizének megújító segítségével.
A nagyszülők gyengéd szeretete az unokák iránt
Az öregség egy olyan állapot, mely sokunknak megadatik, ahol ennek a felülről jövő születésnek a csodáját hitelesen megélhetjük. Nem az időbeli születésről nosztalgiázik, hanem a szeretetről szól a végső elrendeltetés iránt. Ebben a távlatban az öregség egyedülálló szépséget ölt magára: az örökkévalóság felé zarándokol. Senki nem bújhat vissza az édesanyja méhébe, sem pedig annak technológiai és fogyasztói pótlékába. Ez nem ad bölcsességet, ez nem adja meg a megtett út tapasztalatát, ez mesterséges. Akkor is furcsa lenne, ha lehetséges volna – magyarázta a pápa. Az öregember előre megy sorsa felé, Isten mennyországa felé, az életben megszerzett bölcsességgel. Az öregség tehát egy sajátos időszak arra, hogy megszabadítsa a jövőt a technokrata illúziótól egy biológiai és robotszerű túlélésről, és főként azért, mert megnyit Isten teremtő méhének gyengédsége előtt. Nézzük csak meg, milyen gyöngéden néznek a nagyszülők unokáikra, és megértjük Isten gyöngédségét. Ne feledjük, hogy Isten Lelke közelség, együttérzés és gyöngédség. A Szentlélek nyisson meg minket az öregség e lelki és kulturális küldetésére, mely kiengesztel minket a felülről jövő születéssel – fohászkodott végül a szerdai általános audiencián a pápa.
Gedő Ágnes, Vatican News
