Éppen egy éve választották pápává, május 8-án elmegy a pompei Rózsafüzér Királynője kegyhelyre, hogy hálát adjon megválasztása és szolgálata kegyelméért. Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének vezetője kérésünkre Leó pápa egy évét személyes emlékeket idézve értékeli.
Emlékszem, amikor egy éve a konklávé negyedik szavazása után végre megjelent a Szent Péter-bazilika központi loggiáján. A nevét persze ismertem, de az arca számomra ismeretlen volt, miként a legtöbb rádiós kollégának. XIV. Leó meglepetés pápa! Pedig itt élt velünk két és fél éven át mint a Püspöki Dikasztérium prefektusa. Ott volt tehát a legfontosabb elsők közt és megsem ismertük. De hiszen éppen erről lehet akkor felismerni, hogy diszkrét, alázatos ember.
Ott állt a loggián, kedvesen mosolygott, éreztem a lelkében lüktető nagy érzelmeket, és ez tetszett. Egyedül voltam a szerkesztőségben és megtapsoltam őt. Robert Francis Prevost nem az az ember volt, aki friss pápaként „azonnal föltalálta magát”. Még egy év elteltével is érzem időnként rajta azt a finom lámpalázat, mely soha nem mondja azt: Naná!, hanem csak így szól: Köszönöm!
Leó olyan szerzetes pápa, akinek a rend azonnal közösséget jelent. Nem élt soha egyedül. Családjában is közel áll hozzá két fiútestvére és mint Szent Ágoston, szereti és éli a közösséget. Már prefektusként is kis közösségben élt és azért kellett várni oly sokat arra, hogy beköltözhessen az Apostoli Palotába, mert új struktúrát kellett ott kialakítani. Persze ő egyedül pápa, de mégis egy hétköznapi emberi közösségben, mint az Üdvözítő harminc éven át a családjában és három éven át „övéi”, apostolai körében.
Jól ismerjük beköszönő szavait, ahogy a feltámadt Krisztus – zárt ajtókon keresztülhatolva – megjelent övéinek és az ő gyógyult sebhelyes, üdvösségszerző keze sebhelyeivel kívánt békét. Az ő békéjét, mely lefegyverzi a fegyvereket, begyógyítja a sebeket és egységbe fűzi azokat, akiket szeret és akik szeretik őt. Őbenne, az egy Krisztusban – egynek lenni!
Tavaly nyáron újraolvastam Szent Ágoston Vallomásait és olvasom továbbra is a műveit, mert anyaszentegyházunk tán legnagyobb szellemi-lelki építőmestere a nagy hippói püspök, és így Ágostonon keresztül maga a szentatya lesz érthetőbb. Ágostonban benne lüktet az első négy század, az egyház pedig mélyen őrzi ezt a tőről-metszett nyugati ágostoni örökséget.
Nézem az arcát és persze látom a finom kreol vonást rajta. Apai ágon francia-olasz ősök, anyai ágon illinoisi kreolok. Besüt a szívébe Dél-Amerika és Afrika, ez teszi napsugarassá a mosolyát. Örültem, amikor egy hete vallotta: Megválasztásom után azonnal az volt a vágyam, hogy Afrikába utazhassam: északon Szent Ágoston nyomába lépve, majd Afrika szívébe. És biztos ott a szándéka, hogy hazatérjen, talán először szeretett kreol-Perujába, és északabbra, Chicago városába, ahol napvilágot látott.
Köszönöm a gondviselésnek Leó pápát, szűk-szavú szerénységét, jól megmért és fegyelmezett tanítását, határozott kiállását a népek-nemzetek békéje iránt és azt az igyekezetét, hogy Urunk Jézusunk utolsó vacsorai kérésének – hogy egy legyetek! – mindenképpen érvényt szerezzen!
Áldd meg, Isten, szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!
Vértesaljai László SJ
Fotó: Vatican Media
