A csend kapui Gyergyószentmiklóson

Interjú Vecsei H. Miklóssal és Balla Gergellyel

0
348

Vannak előadások, amelyek nem szórakoztatni akarnak, hanem megállítani az időt. Vecsei H. Miklós (QJÚB), Balla Gergely (Platon Karataev) és Takács Dorina (Déva) közös produkciói pontosan ilyenek: a Mondjad, Atikám! című József Attila-est és a szakrális terekbe megálmodott Hortus Conclusus – A legbelső kert a befelé fordulás, az irodalom és az ősi zenei atmoszférák ritka fúziói. Különleges mérföldkőhöz érkezett a produkció, hiszen a Hortus Conclusus most először volt látható Erdélyben, a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-templom falai között. A premier után a terek energiájáról, a belső csend megőrzéséről és a szavakon túli találkozásokról meséltek az alkotók.

A legbelső kert kifejezetten elhagyatott vagy szakrális terekbe készült. Hogyan hatnak ezek a helyszínek a belső megélésre az előadás közben? Mennyire alakítja át a koncertet a köveknek a múltja és akusztikája?

Vecsei H. Miklós: „Szerintem nagyon erősen. Talán éppen ez az egyik legfontosabb különbség egy hagyományos koncerthez képest. Itt nem mi visszük be a teret az előadásba, hanem a tér is behozza magát az előadásba. Egy templomnak van emlékezete. Emberek imádkoztak ott, gyászoltak, örültek, találkoztak egymással, és ezeknek a lenyomatai valahogy akkor is jelen vannak, ha nem tudjuk őket konkrétan megnevezni.

Ezért nem is szeretnénk túlságosan birtokba venni ezeket a helyeket. Inkább megpróbálunk figyelni rájuk. A Hortus Conclusus szerintem akkor működik igazán, amikor a zene, a szöveg és a tér elkezd egymással beszélgetni. Ilyenkor néha egy visszhang vagy egy hosszabb csend többet tud mondani, mint amit mi előre kitaláltunk.”  

Balla Gergely: Mindig különleges élmény szakrális terekben fellépni, erőteljesen visszahat a tér az előadásokra. Mind az épületek múltja, mind az azokban formailag megjelenő szimbólumrendszer sűríti a teret. Arról nem is beszélve, hogy nem véletlenül építették ezeket a templomokat az adott tájolásokkal oda, ahova. Ami még személyesen egy fontos élmény ennek kapcsán: egy előadás napján a hangtechnika felállítása, majd a hangpróba miatt az idő nagy részét az adott szakrális térben töltjük, így ez tényleg intenzíven meghatározza az adott előadás lelki megélését.

A Hortus Conclusus alapgondolata, hogy a templomok falai között megőrzött hit ma is él, és ezt a nyelvet keresik a zenével. Most először van az előadás Erdélybe, a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-templom adott otthont a premiernek. Alkotóként és színházi emberként mit jelent ez a földrajzi és szellemi „határátlépés”? Másfajta ráhangolódást vagy belső megélést követel-e, hogy az erdélyi közönséggel és egy ilyen mély történelmi gyökerekkel rendelkező szakrális térrel lépnek most először párbeszédbe?

Vecsei H. Miklós: Van ebben egy nagyon személyes és egy tágabb jelentés is. Erdélyhez eleve erős kulturális és lelki kötődésem van, ezért számomra nem egyszerűen egy új helyszín volt. Közben pedig az is érdekes, hogy a Hortus Conclusus alapvetően a határok átlépéséről szól: határ a koncert és a színház között, a kortárs és az ősi között, a kimondott szó és a zene között.

Amikor egy ilyen előadás először lép be Erdélybe, akkor valamilyen értelemben mi is belépünk egy olyan közegbe, amelynek saját története, saját kulturális emlékezete van. Nem akartunk ráerőltetni semmit a helyre. Inkább kíváncsiak voltunk arra, hogy mi történik, ha ezt a művet egy ilyen tér és egy ilyen közösség kezdi el tovább írni velünk együtt.

Markáns, önálló képi- és hangzásvilágot képviselnek (Platon Karataev, Déva, QJÚB). Hogyan csiszolódott össze ez a három univerzum a próbafolyamat alatt? Volt-e olyan pont, ahol egymás hatására teljesen átértékelődött a saját zenei vagy színpadi eszköztár?

Vecsei H. Miklós: Talán úgy, hogy nem akartuk őket mindenáron összecsiszolni. Ez furcsán hangzik, de szerintem éppen ez volt a lényeg. A QJÚB-nak, a Platon Karataevnek és Dorina világának nagyon különböző a nyelve, és ha ezeket egységesíteni próbálnánk, valószínűleg elveszne belőlük valami fontos.

Balla Gergely: Formailag lehet, van különbség a produkciókban, de a lelkisége azonos mindháromnak. A mélység felé való orientálódás, a népi bölcsességhez való visszanyúlás, vagy az emberen túlmutató tartományok felé való tekintés közös metszéspont, és ez a Hortus Conclusus-ban is érzékelhető. Mind emberileg, mind formailag könnyű volt ezt az összecsiszolódást megvalósítani.

A Mondjad, Atikám! már nagyon régóta fut, óriási sikerrel utazik, a gyergyószentmiklósi Szent István-templomban volt látható. Márai Sándor szerint József Attila „az őrület erejével” nyúlt a legmélyebbre. Ennyi év és ennyi előadás után hogyan változott a személyes viszony ezzel a pusztító szenvedéllyel és szeretni vágyással? És hogyan változtatta meg a dinamikáját az, hogy Gergő gitárral és énekkel csatlakozott az „utazó verzióban”?

Vecsei H. Miklós: Életem ajándéka, hogy már tíz éve foglalkozhatok az életművel. Hiába játszottam el háromszázszor, minden alkalommal újként hatnak a sorok, a történetek, és természetesen bennem is változik az értelmezés és a viszony. Ahány igazság, annyi szeretet – ez a sor például tizedik éve lengi körül a mindennapjaimat, ennek a mondatnak a szemszögéből figyelem a világot.

Gergő csatlakozása az utazó verzióhoz nagyon fontos változás volt. A gitár és az ének nem egyszerűen aláfestik a szöveget, hanem új dimenziót adnak neki. Arról nem is beszélve, hogy Gergő az egyik legfontosabb barátom, és sokat épít engem, hogy ennyit utazhatunk és beszélgethetünk együtt.

Színészként és alkotóként a klasszikus színházi terekhez szokott, ahol a reflektorfény, a fókuszált figyelem és a verbális történetmesélés dominál. A legbelső kertben viszont a zene, az atmoszféra és a szakrális tér legalább akkora főszereplő, mint a színész. Hogyan kellett átalakítani a színészi jelenlétet ehhez a formátumhoz? Mennyire kihívás színpadi emberként az, hogy itt a szavaknak néha át kell adniuk a helyet a teljes csendnek és a zenének?

Vecsei H. Miklós: A színházban a színésznek jelen kell lennie, hordoznia kell a lelkében valamit, ami miatt ő maga válik a színpad erőforrásává, gyújtópontjává. Egy templomban a jelenléthez úgy érzem semennyi fizikai aktivitás nem kötődik. Hinnünk kell abban, hogy médiumok lehetünk úgyis, hogy közben nem tekintünk magunkra szereplőként. A jelenlét már adott a térben, nem kell hozzátennünk. Szinte megszólítjuk a jelenlétet. A szöveg, a zene, a vetítés és a tér mellett apró csavarok vagyunk, akik a szertartást működtetik. A színházban, ha nincs semmi, akkor a darab energiája szinte megtörik és üresség áll be. A templomban meg kellett tanulni, hogy ha nem történik semmi, akkor történik a legtöbb.

A Hortus Conclusus a hagyomány szerint egy olyan védett, fallal körülvett belső kertet jelent, ahová nem ér el a külvilág zaja. A Platon Karataev dalaiban is folyamatosan ezt a legbenső magányt, a csendet és a létezés gyökerét kutatja. Alkotóként mi építi fel ezeket a „védőfalakat” a mai rohanó, túlterhelt világban? Hogyan lehet ezt a szent, elzárt belső kertet megőrizni a hétköznapokon, és mennyiben segítette a gyergyószentmiklósi templom akusztikája és jelenléte abban, hogy ezt a teret a színpadról a közönségnek is megnyissa?

Balla Gergely: Minden egyes meghozott döntésünkkel lépést tehetünk a személyes a belső kertünk és csendességünk felé, és ez különösen fontos ma, amikor árral szemben kell úszni. A hétköznapokban a tudatunk és a figyelmünk szüntelenül ostrom alatt áll. Az elménk körül bástyázása, és hogy mit engedünk be – ez határozza meg aztán az életünk intenzitását is, a jelenlétünk sűrűségét. Számomra ebben feleségem és gyermekeim, közeli emberi kapcsolódásaim, az olvasás, az alkotás és a meditáció segít ebben leginkább.

Az előadás végén a nézők kénytelenek kilépni a templomkapun, vissza a hétköznapi valóságba, a telefonok és a zaj világába. Ha létezik egyetlen olyan gondolat, érzés vagy zenei akkord, amit útravalóul szeretnének elültetni a nézők, a gyergyói nézők szívében – mint egy magot ebből a legbelső kertből –, mi lenne az, amivel hazatérhetnek?

Balla Gergely: Talán azt hangsúlyoznám ki, hogy minél nagyobb figyelemmel és minőséggel legyenek ott a társas kapcsolódásaikban. Víz a partig, erdő a fáig, ember az emberig ér. Keressék a csendet, a rajtuk túlmutatót.

Vecsei H. Miklós: Talán az, hogy próbáljanak meg időnként visszatalálni ahhoz a belső helyhez, ahol nem kell teljesíteniük. A Hortus Conclusus számomra nem egy menekülés a világból. Inkább annak a lehetősége, hogy egy kis időre másképpen legyünk jelen benne. A világ ugyanúgy ott lesz, amikor kilépünk a templomból, a telefonok is ott lesznek, a zaj is ott lesz. Nem tudjuk ezeket eltüntetni. De talán lehet egy olyan belső kertünk, ahová ez a zaj nem ér be teljesen. És ha az előadásból csak ennek az érzését viszi haza valaki, akkor már történt valami fontos.

Amikor a gyergyószentmiklósi templomok kapui bezárultak, és a hangok elcsendesedtek a történelmi falak között, a nézők nemcsak egy előadás élményével, hanem egy darabka belső békével léptek ki a gyergyói éjszakába. Vecsei H. Miklós, Balla Gergely és Takács Dorina estje bebizonyította, hogy a rohanó világ zajában a csend és a költészet még mindig képes utat találni a lélek legbelsőbb kertjébe.

Fotó: Figura Stúdió Színház