† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték.
Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?
Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az Írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”
Mt 21,33-43
A mai evangéliumban a szőlőmunkások példabeszédéről hallunk, akiket joggal mondhatunk gonoszoknak, hiszen azon túl, hogy a gazda szőlősét kisajátítják, szolgáit és fiát is megölik. Nagyon érdekes, hogy a példabeszédben nem arról van szó, hogy nem volt megfelelő minőségű és mennyiségű a termés, hanem nagyon konkrétan azon gonosz munkásokról, akik nem voltak hajlandóak beszolgáltatni a termést a szőlős gazdájának. Az evangéliumi beszámoló szerint, amikor „eljött a szüret ideje”, és itt meg kell jegyeznünk, hogy nem a kronosz, hanem a kairosz szerepel. De miért fontos ez a példabeszédben és azon túl, saját életünkre vonatkozóan? Az Istennel való találkozás misztériumát hozza közelebb a kronosz és a kairosz. Földi életünket a kronosz, azaz a múló idő határozza meg, a megannyi perc és pillanat egymásutánisága, a megszámlálhatatlan élmény- és tapasztalatdömping, amely emberöltőről emberöltőre telik, és amelyre ráhatásunk nincs, tőlünk független. Nagyon sokan csak ezt a fajta időt ismerik, amely egyszer elfogy, megszakad, amelynek szorításában élünk és dolgozunk, építünk és alkotunk, gyűjtünk és harácsolunk, ki ezt, ki azt. Mégis emberi, de különösen keresztény életünk nem csak ennyiből áll – remélhetőleg –, hiszen akkor igen szegényes életről beszélhetünk bárki esetében. A keresztény ember valóban a kronosz, vagyis a múló idő szorításában él, azonban óhatatlanul megtapasztalja a kairoszt, azaz a kegyelmi időt, amikor Isten tesz valamit, valamit az emberért, ezt nevezzük üdvösségtörténetnek. Az ember tehát nem csupán a kronosz „rabja”, hanem a kairosz „megajándékozottja”, hiszen minden egyes perc és pillanat többletet, minőséget hordoz, amikor felsejlik valami több, valami minőségében más. Azonban ahhoz, hogy életünknek legyenek kairoszi pillanatai, szükséges a megállás, a csendben való megtorpanás, és óhatatlanul szükséges a birtoklási vágytól mentes lelkület. Szépen mondja néhai Ferenc szentatyánk: „a szőlőmunkások kisajátító magatartást tanúsítanak: nem egyszerű megbízottnak, hanem birtokosnak tartják magukat, a szőlőmunkások a birtoklási vágy rabjai, ennek ellenére Istennek az emberek gonosz magatartása miatti csalódása nem az utolsó szó! Ebben áll a kereszténység nagy újdonsága: egy olyan Isten, aki, bár hibáink és bűneink miatt csalódott, mégis megtartja szavát, nem áll meg, és főképp nem áll bosszút!” Talán a kérdés az lehetne a mai evangélium kapcsán, hogy fel tudjuk-e használni a kairoszi pillanatokat a gyümölcstermésre? Hogy életünk túlmutat-e az „itt és most”-on, a valami több irányába?
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 40. számában.
