Június 27-én és 28-án a temesvári Kolping-ház adott otthont annak a képzésnek, amelyet a Temesvári Római Katolikus Püspökség szervezett a szinodális megbeszélésekbe bekapcsolódó facilitátorok felkészítésére. A képzés meghívott előadói voltak Maria do Sameiro Freitas, az Evangelii Gaudium Központ Igazgatótanácsának tagja, valamint Andrew Spiteri, a Püspöki Szinódus egyik vezető facilitátora, a szinodális és egyházi folyamatok szakértője, az International Association of Facilitators (IAF) által elismert szakember. A Püspökség sajtóirodája ez alkalomból kérte őket beszélgetésre.
Milyen hatással van Önre személyesen az, hogy a szinódusi folyamatban szolgál?
Maria do Sameiro Freitas: – Először is hadd mondjak néhány szót a munkámról. Az Evangelii Gaudium Központban dolgozom, amely az elmúlt öt évben úgy döntött, hogy komolyan foglalkozik a szinodalitással, a szinodális folyamattal nemcsak kutatási, hanem képzési területként is. Természetesen számomra, aki ezt a projektet kísérem, kiválasztom az oktatókat, összeállítom a szövegeket, mindez hatalmas gazdagodást jelent. Segített abban, hogy mélyebben bekapcsolódjak az Egyház szinodális folyamatába, valóban megértsem a szinodalitás jelentőségét mint az Egyház sajátos stílusát. Ugyanakkor személyesen is sokat nyújtott: a kapcsolataimban, a közösségben, és mindabban, amit a társadalomban teszek. Segített gyakorlatba ültetni a három kulcsszót: közösség, részvétel és küldetés. Elmondhatom, hogy ezekben az években sokkal inkább az Egyház részének érzem magam, ugyanakkor ez a folyamat segít a szinte mindennapos megtérésben is.
Ön sokféle egyházi közösségben és kultúrában dolgozik. Mi volt az a helyzet, amely facilitátorként a leginkább próbára tette Önt, és melyek voltak a legfontosabb tanulságok?
Andrew Spiteri: – A facilitátori munkában gyakran adódnak nagy kihívást jelentő helyzetek. Nemrég egy szerzetesekből álló csoporttal dolgoztam. Ők a szinodális módszerrel szerettek volna elmélyülni egy számukra nagyon fontos dokumentumban. Ugyanakkor előre tudták, hogy nagy feszültségek léteznek ezzel a dokumentummal kapcsolatban: egyesek így gondolták, mások másképpen. Ezért közösen kidolgoztunk egy folyamattervet, hogy mindenki hozzájárulhasson, és valóban szinodális módon vehessen részt a munkában. Egy egész délutánt szenteltünk annak, hogy a szinodalitás alapvető értékeiről beszélgessünk. Például a szinodalitás egyik alapvető értékéről, a meghallgatásról, a nyitottságról, arról, hogy elfogadjuk: mindenki másként szólal meg, és meghallgatjuk egymást. Felkészültünk, és egy nappal később elkezdtük magát a megbeszélést a dokumentumról. Mindjárt az első, aki hozzá akart szólni — ráadásul nagyon erősen ragaszkodott ehhez — egy olyan személy volt, aki nem vett részt a megelőző felkészítésen. Amikor megadtam neki a szót, nagyon agresszív módon elkezdett beszélni mindarról a rosszról és sérelemről, amit a múltban átélt. Ott, abban a helyzetben facilitátorként valóban be kellett avatkoznom, még ha nagyon nehezemre is esett. A facilitátor egyik fontos feladata ugyanis az, hogy megőrizze a párbeszéd terét, megvédje azt a közeget, ahol az emberek biztonságban, szabadon tudnak megszólalni. Ezért próbáltam határozottan közbelépni, emlékeztetni a közösen vállalt folyamat alapértékeire, továbbá megkérni őt arra, hogy maradjunk a megállapodásnál, amelyet közösen elfogadtunk. Beleegyezett, de rögtön utána ismét nagyon hevesen kezdte el felidézni a múltat. Ekkor újra be kellett avatkoznom, emlékeztetve őt mindazokra az értékekre és arra a megállapodásra, amelyet közösen elfogadtunk: a meghallgatásra, arra, hogy ne a múlt sérelmein időzzünk, hanem olyan gondolatokat osszunk meg, amelyek a másik figyelmes meghallgatásából születnek. Végül ő is belépett ebbe a dinamikába, és megváltozott a hozzáállása. Természetesen nem volt egyszerű beavatkoznom, mert nagyon kell vigyázni, hogy ne essünk ki a mély meghallgatás légköréből. Számomra az egyik tanulság az volt, hogy megbizonyosodjak róla: a csoport minden tagja elfogadja a „játékszabályokat”, azt a módot, ahogyan együtt haladunk. Továbbá, facilitátorként az is fontos, hogy mindig megóvjam azt a teret, amelyben együtt dolgozunk.
Az eredményes szinodális tanácskozás alapja a bizalom és a nyitottság. A saját tapasztalata szerint mi segít valóban felépíteni ezt a bizalmat egy egyházi közösségben?
Andrew Spiteri: – Ez nagyon szép kérdés, és eszembe idézi azt, amit Ferenc pápa mondott, és arra is, amit most XIV. Leó pápa is nagyon hangsúlyoz: úgy kell belépnünk a párbeszédbe, hogy „fegyvertelenek” vagyunk, és értékként látjuk a másikat — még akkor is, ha másképp gondolkodik, mint mi. Például azért beszéljünk, hogy megértsük egymást, és nem azért, hogy meggyőzzük a másikat a saját elképzelésünkről. Meglátni a jót a másik emberben, még akkor is, ha az enyémtől eltérő a megközelítése. Végső soron a szinodalitás arra hív és egyben arra ösztönöz, hogy fegyvertelenül lépjünk be a párbeszédbe, hogy engedjünk, és készségesen megosszuk a saját gondolatainkat, hogy szabadok legyünk. Mert mindannyian azt az igazságmorzsát keressük, amely mindannyiunkban ott van, amely elvezet a nagyobb igazsághoz. És mindannyiunknak meg kell tanulnunk egymás barátaivá válni, gyakorolni a meghallgatást, meglátni a jót, ami mindannyiunkban ott van — még ha elsőre nem látszik, még ha olykor rejtve marad. Úgy gondolom, ezek mind olyan buzdítások, amelyeket a pápák is adnak nekünk, hogy valóban szinodális módon tudjunk együtt járni az úton.
Mi az a félreértés a szinodalitással vagy a facilitátor szerepével kapcsolatban, amellyel a leggyakrabban találkozik?
Andrew Spiteri: – Ez nagyon találó kérdés, mivel gyakran találkozunk félreértésekkel ezen az úton. A szinodalitás kapcsán úgy gondolom, hogy sokféleképpen fogadják, hiszen sokakra valóban különböző módon hat. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez fenyegetés, hogy káoszba sodorhat. Emlékszem, egy plébános azt mondta nekem: „Már így is nehezen boldogulok az egyháztanácsommal, és ha még mindenkinek szót adok, teljes káosz lesz. Így hát hagyom őket beszélni, végül úgyis én döntök.” Éppen ezzel kapcsolatban XIV. Leó pápa nagyon finoman hangsúlyozta az együtt építés értékét. Ahogyan korábban is mondtam: annak az értékét, hogy észrevegyük a kisebb vagy nagyobb igazságot, amely mindannyiunkban ott van. Ezért az egyik nagy kihívás megérteni, hogy az együtt haladás ajándék, nem fenyegetés. Gazdagodás, nem valami, ami káoszba taszít, hanem olyasmi, ami gazdagít. Ferenc pápa szerint — ha jól emlékszem — olyan ez, mint két tüdővel lélegezni. Nemcsak a sajátommal, hanem azzal a másik tüdővel is, amely a mások hozzájárulásából és intuíciójából származik. A másik félreértés, amelyet gyakran érzékelek, főleg a facilitációval és a facilitátor személyével kapcsolatban az, hogy ezt a szolgálatot, ezt a „biztonságos teret megtartó és védő” szolgálatot, ahol a csoport akár hibázhat is, mégis együtt tud haladni, megértheti egymást, kimondhatja a dolgokat, kereshet és kutathat — szóval ezt a facilitátori szolgálatot, ezt a kísérést gyakran nem értik meg. És olykor úgy teszünk, hogy közben manipuláljuk a csoportot, hogy olyan eredmény szülessen, amilyet mi szeretnénk. Ez nem facilitáció — ez manipuláció. A facilitálás ezzel szemben valódi szolgálat. Ahogyan a szinóduson is elhangzott: ajándék és szolgálat az emberek felé, hogy az Istennel közösen megélt tapasztalat fényében felismerjék azt a világosságot, amely segít a megkülönböztetésben és a helyes döntések meghozatalában.
Ha csak egyetlen tanácsot adhatna a helyi egyháznak a szinódusi kultúra építéséhez, mi lenne az?
Maria do Sameiro Freitas: – Őszintén szólva nagyon mély benyomást tett rám ennek az egyházmegyének a felkeresése, már csak azért is, mert az elmúlt évben itt egész folyamat zajlott: többen részt vettek az Evangelii Gaudium Központ által szervezett képzésen, és ez önmagában is nagy gazdagodás volt. Egyrészt az egész kurzus számára, hiszen mintegy harminc romániai résztvevő volt jelen egy olyan nemzetközi csoportban, amelyben 60–70 ország képviselői vettek részt, ami nagyon jelentősnek számított. Másrészt az a sokféle tapasztalatcsere, ami ott történt, szintén nagy értéket jelentett. Azt látom, hogy ebben az egyházmegyében, már zajlik a szinodális folyamat — sőt, nagyon is. Ez ténylegesen már évekkel ezelőtt elkezdődött. Hiszen az a kegyelem is megadatott, hogy az egyházmegye püspöke részt vett a szinódus két rendes közgyűlésén. A tanács — vagy inkább azt mondanám, a legfontosabb dolog — az, amit Andrew is hangsúlyozott: együtt járni. Megteremteni azt a családias légkört, amelyben mindenki a közösség részének érzi magát — még ha nem is ugyanolyan mértékben, mert az lehetetlen. De amelyben érzem, hogy az Egyház az enyém; hogy én is részese vagyok annak, ami az Egyházban történik; hogy részt veszek benne, és felelősségem van. Úgy gondolom, ezek azok a szavak, amelyek a leginkább előtérbe kerülnek, és talán egyetlen szóban is összefoglalhatók: megteremteni köztünk ezt a családias légkört.
Miből fogjuk felismerni, hogy a szinódusi megújulás valóban gyökeret vert egy helyi egyházban? Vannak-e ennek konkrét jelei?
Maria do Sameiro Freitas: – Azt gondolom, hogy abból, amit mi is megtapasztaltunk, amikor ideérkeztünk: a részvételből. Ezen a kétnapos workshopon láttunk papokat, szerzeteseket, világiakat. Nem lehetett érezni különbséget aközött, aki pap, aki szerzetes, vagy aki úgy érkezett, hogy semmit sem tudott a szinodális folyamatról — mert ilyen résztvevők is voltak. Úgy gondolom, hogy ez érződik a levegőben, a hangulatban, abban a légkörben és szellemiségben, amely kialakul. És azt is hiszem, abból is, ahogyan ez a lelkület kilép a templom falai közül, a közösségeinkből… Például egy pap mesélte nekem, hogy ez a szellemiség segít neki abban, hogy másokat meghívjon, hogy a szentmise után találkoznak, beszélgetnek, esetleg együtt kávéznak. Mindez a misszió felé vezet — hiszen ezt már az elején is mondtuk. Ferenc pápa is hangsúlyozta, és Leó pápa is ismétli: a részvétel és a közösség a misszióért van. Nekünk, Egyházként az a nagy felelősségünk, hogy Isten egységének jele legyünk. Ez nem kevés, ez nagyon fontos — ez a II. Vatikáni Zsinat egyik nagy állítása. Különösen a mai időkben, amikor a társadalom ennyire polarizált, mindenütt nehézségek vannak, háborúk, és agresszív szavak, amelyek nem vezetnek sehova. Hogy mi, mint Egyház, képesek legyünk ezt a szellemiséget elvinni a társadalomba, amelyben élünk, a kis közösségeinkbe. Lehet, hogy eleinte nem tudunk nagy dolgokat tenni, de mindez segíthet nemcsak az Egyháznak, hanem a társadalomnak is. Úgy gondolom, hogy a szinodális folyamat gyümölcseit akkor fogjuk igazán látni, amikor a társadalomban körülöttünk is megjelennek. Amikor azt látjuk, hogy az emberek jobban elköteleződnek, többet tesznek a kereszténység továbbadásáért, bátrabbak lesznek. Úgy hiszem, mindezek annak a jelei lesznek, hogy a szinodális megújulás valóban gyökeret vert.
