Június 29-én, hétfőn délelőtt Róma fővédőszentjei, Péter és Pál ünnepén XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában a konzisztóriumon részt vett bíborosok koncelebrálásával. Homíliájában a közösség őrzőjét, Pétert és a népek evangelizálóját, Pált mutatta föl példának korunk embereinek is, hogy mi is az egység apostolai és építői, a szeretetben való igazság nagylelkű szolgái legyünk. A szertartáson átadta az új metropolita érsekeknek a palliumokat.
Mintegy 5500 hívő töltötte meg a bazilikát, ahol Dominique Mamberti protodiakónus bíboros mutatta be a szentatyának a 35 főpásztort, aki átvehette tőle a fekete keresztekkel ellátott fehér gyapjúszalagokat. A misén koncelebráltak azok a bíborosok, akik pénteken és szombaton részt vettek a rendkívüli konzisztóriumi üléseken, köztük Német László SVD bíboros, belgrádi érsek.
Közös ünnepen emlékezünk meg Szent Péterről és Pálról, Róma városának és egyházmegyéjének védőszentjeiről. Egyiküket arra választotta ki Jézus, hogy nyája pásztora legyen, a másikat pedig a népek apostolának választotta. Bennük tiszteljük az egyház oszlopait – kezdte ünnepi homíliáját a pápa.
Péter a szeretetközösség őrzője
Péter, Isten népe őrzője az Újszövetségben gyakran a testvérek közötti szeretetközösség megőrzésén munkálkodik. Ő az, aki a Galileai tavon egy hiábavalónak tűnő éjszakai munka után azt mondja Jézusnak: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5,5) Kievez a mélyre és a többieket is magával viszi. Ő az, aki – miközben sokan eltávolodnak az Úrtól az élet kenyeréről szóló kemény beszéde után – azt mondja a Messiásnak: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,68), és ott marad a többi tizeneggyel együtt. És ismét Péter az, aki Cezáreában fölismeri Jézusban Isten Fiát és mindenki nevében megvallja az egyetlen hitet, ahogy a mai evangéliumban hallottuk (vö. Mt 16,13-19). A feltámadás után is ő az első, aki a tó partján Krisztushoz siet, vízbe veti magát, hogy alázatosan megújítsa szeretetét és megerősítést kapjon küldetésére. (vö. Gv 21,1-17).
Péter hű marad ehhez a küldetéshez akkor is, amikor Jeruzsálemben feszültség támad a közösségben a nem körülmetélt pogányok megkeresztelése miatt. Ő egybegyűjti a testvéreket, meghallgatja őket, és végül a Szentlélek vezetésével döntést hoz, megőrzi az egységet, és új korszakot nyit Isten egész népe számára: „Abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” (ApCsel 15,11).
A belátás képessége és a hűség
Ez a lelki nagyság azonban nem jelenti azt, hogy Péter tökéletes volna – folytatta szentbeszédét a pápa. A passió idején megtagadja a Mestert, hogy aztán bűnbánó könnyeket hullajtson. Maga Pál veti szemére következetlen viselkedését. Péter azonban képes beismerni hibáit és jó útra térni, nem csügged és nem adja föl küldetését, hogy hirdesse az evangéliumot és egybegyűjtse Krisztus nyáját. Teszi ezt egészen a vértanúságig, amit éppen itt, Rómában szenvedett el, nem messze ettől a helytől, ahol most vagyunk.
Péter kulcsai és küldetése
Ez az egységért való hűséges és türelmes aggodalom jól kifejeződik a kulcsok jelképében, amellyel gyakran azonosítjuk Pétert. Egy kulcs ugyanis nem töri be az ajtót, hanem nyitja és zárja, egyesíti a tereket és a sok különálló szobát egy nagy befogadó otthonná teszi. Ugyanígy az egyházi közösséget sem lehet saját álláspontunkhoz mereven ragaszkodva építeni, csak úgy, ha mindenki szívében keressük az igazságban való közös pontokat, amelynek fényénél egymás számára a fejlődés eszközei lehetünk. Ebben a távlatban olvashatjuk a feladatot, amelyet az Úr Péterre és utódaira bízott Isten egész szent népe javára. Meghallgatni valamennyiük hangját, megkülönböztetni az ihletéseket, vezetni az utakat, kijavítani a hibákat, oktatni, bátorítani, buzdítani és elkísérni a testvéreket, hogy a Léleknek engedelmeskedve együttműködjenek egymás és az egész emberiség üdvére. Péter példája azonban valamennyi kereszténynek szóló felhívás arra, hogy az egységet építsük, Istent helyezve életünk középpontjába, és a testvérek mellé álljunk, odafigyelve történéseikre és szükségleteikre, hogy együtt éljünk velük a tevékeny szeretetben és elvégezzük az ige hirdetését.
Pál apostol szimbólumai
És ez Pál tanítása is, a másik nagy apostolé, akit ma ünneplünk, a jó hír fáradhatatlan hirdetőjéé – tért át homíliája második részére Leó pápa. Hozzá is tartoznak megkülönböztető jelképek: a könyv és a kard, melyek szoros egységet alkotnak. Jól megmagyarázza ezt a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem… gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). Ez az, amit Isten végbevitt a fiatal Saul szívében, előbb megtérítette őt az evangéliumnak, aki új nevet vett föl, majd az egész világon hirdette és végül tanúskodott róla, mint Péter itt, Rómában az élete árán. A népek apostola hagyta, hogy átformálja őt Isten igéjének ereje, mely elszakította őt az erőszaktól és a szeretet útjára vezette.
A palliumok jelentősége
Leó pápa rámutatott, hogy ma fontos erre a két szentre, Péterre és Pálra tekintenünk, hogy megértsük, hogyan legyünk mi is az egység apostolai és építői, a szeretetben való igazság nagylelkű szolgái. Ebben a szellemben éljük meg a palliumok átadásának ősi és szuggesztív rítusát, melyeket a metropolita érsekek kapnak. Ezek a keresztekkel díszített fehér gyapjúszalagok valamennyi lelkipásztor és egyben minden keresztény kötelességét fejezik ki, hogy vállára vegye a gondjaira bízott testvéreket épp úgy, ahogy az Úr nyájának juhait; hogy energiát, időt és fáradságot áldozzon rájuk, akár az életét is, hogy mindenkihez eljusson az evangéliumi, és az egész világ harmóniára és egyetértésre találjon benne.
A szentatya homíliája végén köszöntötte a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkátus delegációját, melyet Bertalan pátriárka küldött és Emánuel kalkedóniai metropolita vezetett Rómába a főapostolok ünnepére. Imádkozzunk Szent Péterhez és Pálhoz, hogy támogassanak bennünket a szeretetközösség útján az Üdvözítő nyomdokain! Ezt az utat jelölte ki nekünk, és ezért imádkozott az Atyához az utolsó vacsorán. Erre a célra kell törekednünk bizakodó reménnyel.
Forrás: Gedő Ágnes/Vatican News
