Annyi mindent tudunk az imáról, és mégsem eleget. Számomra ezt mutatják olyan helyzetek, amikor valami miatt elbizonytalanodom az életemben, nem olyan jól mennek a dolgok, stresszben vagyok, nem tudok igazán kapcsolódni sem saját magamhoz, sem a külvilághoz, ugyanakkor nagyon szeretnék valahogy kapcsolódni Istenhez. Nemeshegyi Péter jezsuita számomra mindig követendő példa volt abban, hogy Istenhez lehet „egyszerűen kapcsolódni”.
Őrizgetem tőle a következő gondolatokat, amelyeket utolsó éveiben hagyott ránk: „Én édes jó Istenem! Bizony, én már nagyon öreg lettem. Emlékszem, hogy régen milyen jól tudtam rólad nagyokat elmélkedni, szép gondolatokat szövögetni. Most pedig mindjárt elálmosodom, amikor hozzád imádkozni próbálok. Nem is szerkesztek én már magamnak szép gondolatokat, hanem csak mondogatom magamban: »Hiszek benned, én Istenem, és bízom a te nagy irgalmadban.«”
Gyerekkorom óta ismerem a röpima fogalmát. Péter atya hozta közel hozzám és tanított meg, hogy bármilyen élethelyzetben Istenbe kapaszkodhatom ennek segítségével. Végtelenül közvetlen, egyszerű, játékos módon tudott beszélni a spiritualitásról, ugyanakkor hihetetlen mélységgel. Sajátos kedves szava volt a hagyományos keresztény röpimákra a „perrentyű-ima” kifejezés. Néhol „pörrentyű”- vagy „pörgettyű”-imaként is emlegette. Honnan vette a kifejezést? Péter atya a „perrentyű” szót a pörgettyűből (a búgócsigához hasonló, megpörgethető játékból) vagy a pergetésből vezette le. Képileg arra utalt vele, hogy az ember egyetlen mozdulattal, egyetlen pillanat alatt útjára indít egy fohászt Isten felé, ahogyan a játékot is egy mozdulattal pörgetjük meg.
Ennek az imamódnak, hogy kapcsolatba lépjünk Istennel, és életünk konkrét valóságát, legyen az öröm vagy a legelveszettebbnek megélt élethelyzet, elé vigyük, az a lényege, hogy végtelenül egyszerű. Ami az időtartamot illeti: nem igényel hosszú perceket vagy órákat. Egyetlen másodperc az egész. Ami a helyszínre vonatkozik: bárhol végezhető, autóbuszon utazva, mosogatás közben, egy nehéz tárgyalás előtt, vagy amikor meglátunk valami szépet. És ha a funkcióját tekintjük: áttöri a hétköznapok szürkeségét vagy feszültségét, és azonnali hidat ver a lélek és Isten közé.
Hogyan működhet/működik a gyakorlatban? Nemeshegyi Péter SJ gyakran hangsúlyozta, hogy a perrentyű imához nem kellenek körmondatok. A legegyszerűbb, szinte reflexszerű szavak a legjobbak. Gyakran hozta fel példaként az alábbiakat: „Uram, segíts!” – Lehet ennél egyszerűbb segélykiáltás bajban vagy stresszhelyzetben? „Köszönöm!” / „De szép!” – A hála és a rácsodálkozás legegyszerűbb perrentyűje száll így Isten felé, amikor meglátunk egy naplementét vagy egy mosolygós gyermeket. „Jézusom, bízom benned!” – A bizalom megerősítése. „Szeretlek, Uram!” – A tiszta szeretet-fohász.
„Nem kell ehhez letérdelni, nem kell templomba menni. Csak úgy magamban odasuttogom a jó Istennek, hogy »Uram, velem vagy?«, vagy azt, hogy »Köszönöm ezt a szép napot!« Ez egy perrentyű-ima, ami életben tartja a kapcsolatot” – foglalta össze egy alkalommal a lényeget. Ne értsük félre: fontos letérdelni, fontos templomba menni. De a hétköznapok kihívásai közepette a szüntelen imádság éppen erről szól: a kapcsolat folytonosságáról.
Meghívás gyakorlásra:
- Milyen élethelyzetben vagy most? Mi lenne a te „perrentyű-imád”, amit a napod folyamán a legkülönbözőbb élethelyzetekben Isten felé röpítenél?
- Talán van kedved egy kis pörgettyűt beszerezni? Kölcsönkérni a gyerekedtől? Elhelyezed az íróasztalodra, vagy ahol jobban kézügyben van számodra, és időnként egy pillanatra megállsz, megpörgeted, és amíg pörög, szíved sóhaját Isten felé röpíted… Megteheted képzeletben is…
Darvas Piroska sa
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/25. számában.
