Tettekben kimondott igen

0
4

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: »Nincs kedvem!«, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!«, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?”
Azt felelték: „Az első.”
Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”

Mt 21,28-32

Egy apának van két fia, akiket megkér, hogy menjenek ki dolgozni szőlőjébe – halljuk a mai evangéliumban. Az első udvariatlanul nemet mond, de később kimegy, míg a másik készséges igent, azonban mégsem megy el dolgozni. Érdemes a szentírási szövegnél elidőznünk, hiszen az első olvasaton túl, számunkra is igen aktuális üzenetet hordoz. Először is, amit érdemes kiemelnünk, hogy Istennél nem a nagy szavak, hanem a szívbéli tettek számítanak igazán. Az első fiú esetében a görög szentírás nem a metanoia fogalmát – melynek jelentése a „megtérés” – használja, hanem a metameletheis fogalmat, amelynek jelentése „meggondolni magát”, „sajnálni egy korábbi döntést”. A megtérésnél a hangsúly az új irányon van, míg a metamelomai esetében a hangsúly a korábbi döntéshez való viszony megváltozásában, ha egyszerűbben akarjuk megfogalmazni, akkor bűnbánatot jelent, amikor azt mondjuk, „bárcsak ne így tettem volna”. A második fiú esetében az eredeti görög szövegben úgy felel a fiú apja kérésére: „én, uram”, ami jelenti, hogy „igen, uram, én megyek”. Ami számunkra érdekes, az maga a felelet, amely nem tipikus családias hangulatot idéző megszólítás. Inkább emlékeztet egy hierarchikus felépítésű rendszerre, mintsem egy szeretetkapcsolatra, amely egy édesapa és fia között zajló bensőséges hangulatú, bizalmi kapcsolat. Talán számunkra sokkal szimpatikusabb a második fiú, aki azonnal igent mond apja kérésére, mint az, aki hezitál, meggondolja magát. Azonban nem szabad elfelejtenünk Jézus kérdését, ami alapvetően nem arra irányul, hogy ki beszélt tiszteletteljesen az apával, hanem hogy ki az, aki teljesítette akár azonnal, akár később apja akaratát, erre pedig egyértelmű a válaszunk, hogy az első fiú. Az első fiú a nemet mondásával, döntésével, dilemmájával, hezitálásával a mi életünk, Krisztus-követésünk példázata, hiszen sok önkritika, önreflexió, csend és ima segít bennünket arra, hogy felismerjük azt a valami „többet” életünkben, amire Isten hív. Ehhez pedig mindig nélkülözhetetlen a csend, amelyről Teréz anya mondja: „Az odahallgatás az ima kezdete, és amit hallgatunk, az Isten hangja. Istené, aki mindig igazat mond, és akit nem lehet megtéveszteni. Ha megőrizzük a csendet, a csend nem téved. Ha beszélünk, ha visszabeszélünk, hibázhatunk. A szív csendjében Isten szól hozzánk; engedjük, hogy Isten betöltsön minket, és csak akkor beszéljünk. Sokszor szeretetlen szavakat mondunk. Belőlünk jön, a szívünkből, nem pedig Isten beszél általunk, mert nem hallgatunk Istenre.” Ezáltal engedjük meg Istennek, hogy meghívjon bennünket a jóra, közben megélve az önátadás és ráhagyatkozás művészetét, valamint az önajándékozás szabadságát. Felismerhetjük, hogy Istennek úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, minden felszín és körítés nélkül. Ez a fajta tapasztalat tudja megváltoztatni szívünket és életünket, ahol rácsodálkozhatunk Isten teremtő és szerető jóságára.

Olasz Béla

Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 39. számában.