† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!”Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen.Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1–9
Nagyböjti utunk betetőződött, együtt jártuk végig a szent három nap misztériumát, rácsodálkoztunk a nagycsütörtöki alázatos, önmagát ajándékozó szeretet nagyságára, talán mi is megkérdeztük halkan: „Miért, Uram? Hisz tudod, hogy úgyis elárulunk téged.” De az Úr tovább szőtte üdvösségtörténetünk aranyló szálait. Nagypénteken a tanítványok megrökönyödve, összetörve, kiábrándultan látták azt, amit addig elképzelhetetlenek tartottak: Jézus, akivel együtt jártak három éven át, Jézus, aki annyi jót tett, most mint egy köztörvényes bűnöző hal meg szégyenszemre. A kereszthalál felfoghatatlansága, annak hitet és reményt felemésztő fájdalma látszólag mindent lezárt, a főpapok megkönnyebbültek, a tanítványok szétszéledtek, egy fejezet lezárult. De menni kellett tovább, és igen kevesen maradtak, akik végtisztességet adtak az Úrnak, nagypéntek csúfos bukását a nagyszombati csend követte, és talán mi is bánkódtunk, hogy „Uram, miért kellett ezt így, miért nem lehetett másképp?”, s talán fel-felsejlett eközben létünk drámai valósága, hogy Isten szeretett gyermekeiként nekünk is ugyanez a hivatásunk: letenni az Atya kezébe életünket, de nem ímmel-ámmal, hanem odaajándékozva, rábízva. És ez a mindenkori húsvétok kérdése: készek vagyunk-e részt vállalni az üdvösségtörténetben, akkor is, ha… Ha lesz szenvedés, bukás, csúfos kudarc, magány, kiszolgáltatottság, magunkra maradottság és halál. Készek vagyunk-e az Atyára bízni magunkat és azt mondani: „Uram, itt vagyok, teljesen rád bízom!” Mert habár mi már tudjuk, de sokszor nem hisszük el – saját és mások életére vonatkozóan –, hogy nagypénteket húsvétvasárnap, azaz a feltámadás követi, és talán kereszténységünk – ritka kivétellel – ezért van krízisben, mert tudjuk ugyan, de nem hisszük radikális módon.
Erre jó példák a kényszereink, a szorongásaink, pótcselekvéseink és függőségeink, ahogy Szent II. János Pál pápa mondja: „a mai ember az aktivizmus eretnekségébe esett”. Húsvét mindig hitet kér tőlünk, nem pedig tudást, nem magyarázkodást vagy felszínes válaszadást, hanem mélységgel átszőtt hitet. Erről a hitről nem beszélni kell, hanem élni, amikor megbocsátunk és bocsánatot kérünk, amikor jó szándékkal vagyunk mások iránt, amikor távol maradunk az intrikáktól, a gonosz beszédtől, amikor nem tartunk haragot, amikor engedjük, hogy Isten öröme átjárjon, akkor mindig ezt a húsvéti hitet éljük. Húsvétvasárnap, amikor kereszténységünk legnagyobb ünnepén rácsodálkozunk Isten üdvösségszerző szeretet-tettére, ad-e a feltámadás hite számunkra olyan biztos alapot, amelyre építhetjük életünket?
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/14-es számában.
