Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele – útnak indult a bosznia-hercegovinai Međugorjébe, úti élményeit, zarándoklatának meglátásait, hangulatrajzát olvashatják az elkövetkező napokban.
Naphaladat felé tartva Sík Sándor versének első néhány sora jut eszembe: „Szentolvasót imádkoztunk, / Máriához fohászkodtunk, / Kérve kérjük Szűzanyánkat, / Fogadja el hő imánkat.” Ma a rózsafüzér volt a nap legfontosabb eleme, azt morzsolgattuk a Jelenések hegyén. A dicsőséges, a fájdalmas és az örvendetes olvasó titkairól elmélkedve az önmagunkkal és a jó Istennel való kapcsolatunk is új értelmet nyerhetett. Kicsoda nekem az a Jézus, „aki érettünk vérrel verítékezett”, „aki halottaiból feltámadott” és „aki nekünk a Szentlelket elküldötte”? Ha csak ezt a három tizedet vesszük a 15-ből, akkor is van nekünk „legalább” egy szenvedő, egy dicsőséges és egy nagylelkű megváltónk, akihez nap mint nap imádkozhatunk; és persze ott van Mária is, aki folyamatosan közbenjár értünk. Egy elkapott gondolat Robi atya bevezetőjéből: a szívemet hoztam el ide, minden örömömmel, küzdelmemmel, bűnömmel jöttem, de ugyanakkor a reményemmel is – szívből, őszintén, arra kérve téged, hogy taníts meg engem imádkozni, majd a mennyország felé vezess. Itt megtanulhatom, hogyan lehetek öröm és segítség mások számára. A rózsafüzér titkai pedig az élet titkai, mondja. S hogy ismét Sík Sándort idézzük: „Szentolvasót mikor mondtuk, / Máriának füzért fontunk, / Fonogattuk koszorúnkat, / Rózsafüzér asszonyunknak.”
Sziklás az út, nem árt figyelni, hogy hova lép az ember, és akárcsak a Kereszt-hegyen, itt is látványosak az állomások: a bronzból készült domborműveket egy olasz művész, Carmelo Puzzolo készítette a kilencvenes években – érdemes közelebb lépni és megnézni ezeket is. Rengetegen megérintették az évek során, akik, vezetőnket idézve nemcsak a követ érintették meg, hanem Krisztust is.
A domborműveken túl két központi helye van a Jelenések hegyének, az egyik a fehér Mária-szobor a tetőn. Pompás innen a kilátás, érdemes körbenézni, de ezúttal van fontosabb is: befelé figyelni, lehetőleg Máriára is. Ha minket is megszólítana, vajon mit mondana? Mi következne az üdvözlés után: „drága gyermekem…”? Egyáltalán képes lennék-e meghallani a szavait ebben a zajban, ami körbevesz nap mint nap? És ha igen, akkor lenne-e elég erőm változtatni az életemen?
A másik fontos helyszín az, ahol a kék kereszt áll: ez az út végén várja az embert, mintegy lezárása a zarándoklatnak, de csak úgy finoman; egy állomás, ahol erőt gyűjtünk a folytatáshoz. És talán itt jutnak eszünkbe leginkább azok a napjainkban ötvenes-hatvanas éveikben járó emberek, akiknek 44 évvel ezelőtt, 1981. június 24-én (megkockáztatom) megváltozott az életük. Változzon-e az én életem is valamiben?
Olga Merkovic fordítóval, a Mladifest „szlovák hangjával” beszélgetve sok mindent megértettem-forma ma a jelenésekről, a zarándoktársakkal, és kecskeméti fiatalok egy csoportjával töltött személyes idő pedig arra is alkalmat kínált, hogy a mostani meghívások legváltozatosabb formáit megismerjem. Ígérem, nemsokára ezekkel is jelentkezem. Most viszont pontot teszek ennek a gondolatsornak a végére, mert hamarosan kezdődik a Mladifest záró szentmiséje.
Sík Sándornál jobb befejezés talán nincs is: „Szűz Mária, szívünkben vagy, / Soha bennünk el ne hervadj! / Nyílj ki bennünk, ég virága, / Tégy méltóvá mennyországra.”
Ferencz Zsolt
