† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti.
Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Jn 13,31–33a.34–35
Húsvét ötödik vasárnapjához elérkezve Jézus ajkáról újra elhangzik a felebarát szeretetének a parancsa, amelyet az utolsó vacsora termében (mindenkori) apostolaira bíz. Az Úr parancsa szerint szeretni kell azt a „másikat”. Talán a testvérrel még-még kiegyezünk, de az idegen, a rossz hírű, az érdemtelen, a nyilvános bűnös vagy az ártó szándékú „testvér”, a rosszat akaró „barát”, a minket kipletykáló munkatárs (és még sorolhatnánk) esetében hogyan kell eljárnunk? Mert hát bármennyire is szeretnénk ideális világban, ideális egyházban és ideális emberekkel élni, ez nem mindig adatik meg, még Krisztus-követők között sem. Talán pragmatikusan megválogatjuk, hogy kiket óhajtunk szeretni, kiket megtűrni, kiket gyűlölni vagy éppen levegőnek nézni, de vajon ez lenne a jézusi modell? Vagy várakozunk türelemmel, amíg kedvezővé válik a környezet, az adott személy megváltozik, és akkor majd jól „megszeretgetjük”? Nagyon sokan – Krisztus-követők is – valahogy így képzelik el – ha nem is mondják ki – a szeretetparancs teljesítését, amelyet sok esetben fakultatív lehetőségként gondolnak magukra nézően.
Keresztény megközelítésben a szeretet voluntarista, tehát akaratlagos döntés, nem pedig szentimentalista, azaz érzelmeken alapuló megnyilvánulás. Amikor szeretjük a mellettünk élőket, akkor egyben döntünk is mellettük, életigenlő választ adunk számukra, hogy van „joguk” élni, méltók az élet ajándékára és lehet őket szeretni, ezzel pedig visszatükrözzük a mennyei Atya életadó szeretetét. Az igazi szeretet, különösen Krisztus-követőkként valahol itt kezdődik, s különösen akkor csúcsosodik ki, amikor nehéz szeretni. Szépen ír erről Richard Rohr a Halhatatlan gyémánt című könyvében: „Ne feledjük: minden alkalommal, amikor azt választjuk, hogy szeretünk, azt is választjuk, hogy meghalunk. Minden alkalommal, amikor szívből szeretünk, lemondunk önmagunkról mint autonóm egységről, és egy darabkánkat átadjuk valami vagy valaki másnak, és nem szerezhetjük vissza egykönnyen – kivéve, ha azt választjuk, hogy nem szeretünk tovább, amit sokan megtesznek.”
A keresztény ember két nagy témája a felebarát- és az ellenségszeretet, hiszen ez vízválasztó, hogy valaki csupán vallását gyakorolja vagy Krisztus-követőként éli ezt, hiszen az Istennel megélt életegységből fakadóan nem tehet másként. A szeretetben való növekedés legjobb fokmérője, hogy miként bánunk felebarátainkkal és ellenségeinkkel, ennek alapja pedig létünk forrásvidéke a szentháromságos szeretetközösség. Ha pedig a Szeretetben élünk, nincs is lehetőség másként cselekedni.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/20-as számában.
