A barokk helyi megjelenésének legnagyobb és legpompásabb kolozsvári alkotását, felszentelésének 300. évfordulóját ünneplő kolozsvári piarista templomot mutatta be korábbi írásunkban Fodor György piarista konfráter. Ebben a cikkben a jubileum alkalmából felidézi több, ebben a templomban szolgáló, illetve a zágoni Mikes Kelemenről elnevezett piarista főgimnáziumban tanító és nevelő piarista paptanárhoz – akik az említett időszakban, a kommunista rendszer éveiben már csak lelkipásztori munkát végeztek – fűződő személyes emlékeit.
Meggyőződésem, hogy a 300 esztendő alatt itt miséző, gyóntató, más liturgikus és kulturális tevékenységet végző jezsuiták, valamint piaristák bizonyára örvendeznek a mennyben annak, hogy annyi megpróbáltatás után immár szabadon megünnepelhetjük ezt a jubileumot. Utóbbiak közül azok is, akik ifjú- és felnőttkoromban már nem taníthattak az utódiskolánkban, de közeli kapcsolatban voltam velük.
Emlékezés Biró Vencel piaristára
Mindenekelőtt fejet hajtok a 140 éve, 1885. augusztus 9-én született dr. Biró Vencel piarista szerzetespap, tanár emléke előtt. Az 1952–1962-es időszakban sokat ministráltam szentmiséin mind a kolozsvári piarista, mind a Szent Mihály-templomban.
Kezdettől fogva vonzódást éreztem iránta. Előbb csak azért, mert tudtam róla, hogy annak a piarista főgimnáziumnak volt kimagasló személyisége, mely utódiskolájának lettem én is a diákja. Aztán mindjobban megismertem elhivatott papi és nevelői arcélét is. Átgondolva az akkori életszakaszom, arra a következtetésre jutottam, hogy személye a gondviselés ajándéka volt számomra. A nyugdíjas pap tanár és az iskolásfiú kapcsolatában vonzáspontot jelentett, hogy ő a történelemtudomány elismert, tudós professzora, én pedig e tantárgy megszállottja voltam zsenge gyermekkoromtól mind a mai napig.
Az egyéniségéhez hozzátartozott a mindenkori szelíd mosoly és a hófehér, rövid kefefrizura. Amikor belépett – igyekvő lépésekkel, de nem sietve – a sekrestyébe, előbb mindenkire ránézett, és mindenkinek külön-külön köszönt.

A szentmise után soha nem felejtette el minden segédkezőnek megköszönni a szolgálatot, távozáskor pedig kezet fogott a ministránsokkal, érdeklődött iskolai eredményeik és családi körülményeik, nehézségeik felől.
Látva, hogy mennyire érdekel a történelem, főként az egyháztörténelem – amiből az akkori kommunista iskolarendszer csupán egy torzított „ízelítőt” nyújtott –, egyre többet foglalkozott velem. Hideg vagy esős időben sokszor egy-két órát is ott maradt velem a sekrestyében, és mesélt… és mesélt… Megjegyezném, hogy ilyenkor mindig udvariasan „elnézést” kért a szolgálatos sekrestyéstől, a nagy, fehér bajuszt viselő Laci bácsitól (annak idején Hossu Gyula görögkatolikus püspök szakácsa és komornyikja), vagy Székely úrtól, akinek kis cipészműhelye volt a plébánia bolthajtásos kapualjában. Szép időben sétáltunk a kincses város központjában vagy környékén, olykor a temetőben, a helyszínen tartott történelemórát. Néha-néha meghívott a Szent Mihály-plébániaépületben kapott szerény lakásába, ahol gyönyörködhettem könyvtárában. Minden alkalommal rajongással szívtam magamba szavait.
Könyvlopás vagy könyvmentés?
Mindezek után természetes, hogy őt választottam gyóntatómnak és egyik lelki vezetőmnek. Már nem emlékszem pontosan a dátumra, osztályunkkal ruháskosarakban lehordatták az iskolai könyvtár (akkor 11-es líceum) piarista állományát az épület pincéjébe. Kihasználva az alkalmat, az udvar első felében áthaladtunkban, két alkalommal, villámgyorsan télikabátom és nadrágszíjam alá rejtettem egy-egy könyvet. Az egyik szépen illusztrált Napóleon-album, a másik egy Rómáról és a Vatikánról írt mű volt. Annak ellenére, hogy ezekre a könyvekre nem a legjobb sors várt, mégis furdalt a lelkiismeret és meggyóntam a tettemet. Biró Vencel sokáig hallgatott, majd így szólt: „Gyurka fiam, te nem loptál, hanem könyvet mentettél… engedély nélkül”. És feloldozott.
Nagyanyámmal együtt – akivel hosszú évtizedek óta ismerték egymást, hiszen a Szent-Kereszty bárók és rokonságuk hathatósan támogatták a piarista rendet, hozzájárulva a templom fenntartási költségeihez is – részt vettem a tanár úr aranymiséjén, 1958. július 29-én, a kegyesrendi templomban. Az akkor 73 esztendős Biró Vencel szentbeszédének részletei még sokáig közszájon forogtak. „Aki ráteszi kezét az ekeszarvára, az legyen felkészülve a szántásra, az ugartörésre és nem a gazdag, fényes aratásra. A papi élet keretét a munka töltse ki, nem a szieszta” – hangsúlyozta.
Ha valakiről igen, akkor páter Biró Vencelről jogosan elmondhatjuk, hogy egész életében küzdött népéért és rendjéért, együtt a magyar néppel és a kegyes tanítórenddel.

A papság szerepével kapcsolatban többször mondta, hogy annak kötelessége megtanítani az ifjúságot – saját példáján keresztül! – tanulva, dolgozva imádkozni és imádkozva tanulni és dolgozni. Egyik kedvenc mondása volt: „Imádság és munka külön-külön meddő. Boldogságot, áldást hoz együtt a kettő.”
A tanár úr minden alkalmat megragadott arra, hogy a rá jellemző szerénységgel bátorítson minket, fiatalokat, engem kifejezetten az írásra és a Krisztus egyházához való hűségre, annak szolgálatára. Utóbbira fokozottan szükség volt a kommunista rendszer ateizmussal „átitatott” korszaka idején. Többször kifejtette azt is, hogy a sajtó mindig legyen sokoldalú. Fontos, mert közléseivel elgondolkodtat, kritikai érzékre nevel, ítéletet formál és párbeszédet folytat.
Biró Vencel piarista atya élete, magatartása, munkássága üzenet a ma és a jövő ifjúságának, a papságnak, a tanerőknek. Hogy a magvetés jó termést hozzon. Legyen ez a méltatás főhajtás a kiváló nevelő, lelki vezető, emberi mivoltában szerény, de lelkiekben igen gazdag, környezetére a szépséget, jóságot és harmóniát kisugárzó történész, tudós professzor emléke előtt.
Ezen a jubileumon hálás szeretettel gondolok a kolozsvári Házsongárd temető piarista sírkertjében Biró Vencellel (1962. december 2-tól) együtt nyugvó több paptanárra is. Denderle József történelem–földrajz szakos tanár, akinek 2002. november 2-án történt halálát követően a jelenleg Budapesten nyugalmazott pap tanárként élő Ruppert József atyát – 1991 és 2012 között a rend római generális asszisztense, illetve tartományfőnöki delegátus a Romániai Piarista Provincia ügyeiben – segítettem az ügyintézésben, a piarista hagyományok ápolásában, rendezvények szervezésében stb.
További tanárok
Simon Tamás történelem és latin szakos, a kolozsvári Piarista Főgimnázium megszüntetéséig (1948) annak utolsó igazgatója volt. Temetésén Czirják Árpád akkori főesperes-plébános megbízásából én mondtam búcsúztatót 1990. július 10-én.
A szelíd, halk szavú Cservény Albin mennyiségtan-, fizika-, természettantanár volt. A kolozsvári tanintézmény 1930-tól az utolsó, az 1948-as tanév végéig a Mária Terézia Fiúnevelő al-, 1943-tól igazgatója. Tudván, hogy nagyon szerény körülmények között élünk nagyanyámmal, ő látott el rendszeresen szalonnával.

Uitz Mátyás német–latin pap tanár is ellátott olvasnivalóval. A Fürdő (ma Iuliu Hossu kardinális) utcában lakó hírneves Mátyás Mátyás magyar sebészprofesszor, szakíró özvegye biztosított neki szálláshelyet lakásában. Annyira bízott bennem, hogy – ha jól emlékszem, 10. osztályos koromban – megkért, időnként vágjam le a lábujjkörmeit. Ennek sikeréhez nagyanyámtól kértem eligazítást. Egy alkalommal Uitz tanár úr azon kesergett, hogy nincs mivel meghálálja, azt mondta, úgyis nagyon valószínű, hogy pap leszek, tehát nekem ajándékozza reverendáját. Ajánlata megdöbbentett, de villámgyorsan elgondolkodtam és őszintén válaszoltam: ezt nem lehet, mert halálakor ebben fogják eltemetni. Meghökkent, de mosolyogva igazat adott.
De ebben a sírkertben várják a feltámadást Reischel Arthur magyar–német–román szakos tanár, az egyetemi könyvtár bibliográfusa, irodalomtörténész, akinek kiemelkedő irodalmi munkásságát Réti Andor néven jegyezte, és Simon István magyar–latin szakos tanár, generálisi delegátus 1984 és 1995 között a romániai rendtartományban. Már felnőtt koromban megtisztelt barátságával.
FODOR GYÖRGY piarista konfráter
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/19-es számában.