† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján:
Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az.
Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól.
Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe.
A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.
Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló.
Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik, Ugyanígy halból is.
Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.
*
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!”
Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat!
Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: „Kövess engem!”
Ezek az evangélium igéi.
Jn 21,1-19
Visszaköszönő keserűség, el nem múló csalódottság, érthetetlen „nincs mit tenni” hangulat, hamis remény délibábja – talán számunkra sem ismeretlen az apostolok tapasztalata a feltámadást megelőzően és azt követően. Sokszor olyan nehezen, félve akarjuk elhinni a „jó hírt”, legyen szó egy betegség gyógyulásáról, egy probléma megoldásáról, egy nehézség legyőzéséről. Mert hányszor történt már meg, hogy a betegség visszatért, mi több, halálossá vált, a probléma még összetettebb lett, vagy a nehézség még inkább felőrölt. Vagy gondoljunk társas kapcsolatainkra, amikor valakinek túl hamar szavaztunk bizalmat, valakiről túl hamar hittük, hogy megváltozott, amikor túl könnyen lemondtunk valamiről… Megtanultuk, hogy óvatosnak kell lenni, nem szabad elhamarkodottan örülve ujjongani, felhőtlenül boldog lenni, mert mi van, hogyha ez csak a látszat, ha nem is igaz, ha csapda, és ha így van, akkor nem érdemes áldozatot hozni, akkor kár volt a halászhajót vagy éppen a vámasztalt otthagyni.
Az apostolokban is élt ez a fajta nagyon is emberi tapasztalat, a csalódottság, amely nem olyan könnyen és hamar gyógyuló seb, mint hisszük, hiszen átszövi a kétely, a „mi lett volna, ha” gondolata és a magunkra való maradottság fájó érzése. Nagyon is emberi, nagyon is reális ez az állapot, amelyet senki nem kerülhet el, mégis szükséges ez ahhoz, hogy hamis énünk hamis reményeivel együtt szilánkosra törjön, mert ha ez nem történik meg, Krisztus-követésünk énközpontúvá válik, terméketlen lesz. Mégis, aki vállalja ezt a fájdalmas tapasztalatot, azt Isten nem hagyja magára. Talán a mai evangélium legszebb része, amikor a feltámadt Úr hallal és kenyérrel várja apostolait, hiszen gondoskodni akar róluk. Mennyire emberi Isten stílusa, aki úgy mutatja meg magát tanítványainak, ahogy addig ismerték. Nem dörgedelmes, vagdalkozó, lekicsinylő stílusban közeledik hozzájuk, mert hát nem az apostolok keresték az Urat. Hiszen Simon Péter sajgó szívvel halászni indult, mégis az Úr még ezek után is gondol rájuk, várja őket, meghatóan szép az evangéliumi beszámoló. Nem ró fel semmit, nem hibáztat, nem büntet, egyetlen kérdést tesz fel, „szeretsz-e engem?”, s talán ez még nem egy határozott, olyan „igazi” válasz, de őszinte: amennyire tudlak, szeretlek Uram. És az Úrnak ez is elég, megelégszik vele, s lám, az apostolok szíve ezek után másképp dobban és érez, mert szerető jelenlét ez. Isten megszégyenít bennünket irántunk való mérhetetlen, feltétel nélküli szeretetével, hogy oly kevéssel is beéri. Az igazi húsvét akkor érkezik el számunkra, amikor ezt megértjük, elhisszük, megéljük és továbbadjuk…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/18-as számában.
