† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.
Lk 4,1–13
Hamvazószerdával kezdetét vette a nagyböjti szent idő, vagyis a szent negyven nap, amely során kereszténységünk legnagyobb ünnepére készülünk. Érdekes módon „nagyként” hivatkozunk rá, így is használjuk többségében, de miért nagy? Az egyházi évben két bűnbánati, böjti időszak van, először is az adventi szent idő, amit nevezhetünk „kisböjtnek” a maga jóval lazább böjti fegyelmével (és napjaival), valamint a már említett, a húsvétot megelőző szent negyven nap. Valaki kérdezhetné, miért pont 40 nap, miért nem akár 7, 12, 33 vagy éppen 72? A Bibliában nagyon jelentős a számmisztika, éppen ennek megfelelően mind az Ó-, mind az Újszövetségben bőven találunk utalást a 40-es számra, gondoljunk csak arra, amikor Jónás próféta 40 napos megtérési időszakot hirdetett, amikor a választott nép 40 évig vándorolt a pusztában, amikor Mózes 40 napig volt a Sínai-hegyen, vagy éppen maga az Úr vonult ki 40 napra a pusztába, ahogyan a mai evangéliumban hallottuk. Egyértelműen a 40-es szám szimbolikusan jelenti a megtisztulást, a megpróbáltatást, a bűnbánatot és az Isten által adott kegyelemi időszakot.
Ma már sokkal lazább böjti fegyelem van érvényben, ha csak a hústilalomra, a zenés-zajos mulatságoktól való tartózkodásra gondolunk, nem kíván az egyház „vérre menő” erőfeszítéseket. Mégis sokan ezek ellenére sem tartják magukra nézve kötelező érvényűnek a böjti előírásokat, amelynek mélyén a vallási indifferencia húzódik meg. Ehhez pedig akaratlanul is hozzátársul a mi – élve az önkritika lehetőségével – nem mindig hiteles keresztény életünk, amely „mindenről” is szól, csak éppen Jézusról nem. Aztán egy másik szempont nehezíti dolgunkat, amikor a Krisztus-követés átcsap egyfajta erkölcsfitogtatásba, ki a szentebb, kinek nagyobb a glóriája, ki tudja leginkább megmutatni önmagát. És ez így megy mind a világi krisztushívők, mind pedig az egyházi rend tagjai között. Ennek mélyén pedig az a fajta identitásválság húzódik meg, amelyről a mai evangéliumban hallunk, hiszen a sátán megpróbálja Jézus önazonosságát – hogy ő a mennyei Atya szeretett Fia – megkérdőjelezni, elültetni a gyilkos gyanút, ahogy velünk is számtalan alkalommal teszi: „ha te Isten szeretett gyermeke vagy, akkor miért…” – és mindannyian tudjuk tovább a választ. A mai evangéliumban Jézus megtanítja nekünk, hogy nem szabad teret engedni a gonosznak, mert különben – ahogyan Szent Teréz mondja – elbánik velünk, mint a hamis szerető, aki elcsábít, majd pedig belénk rúg, ha már a földre kerültünk. A nagyböjti szent idő elején tanuljunk meg: nincsenek kiskapuk, nincs olyan, hogy „ez még nem bűn, ez még belefér”, élet és halál van…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/10-es számában.
