Martin Werlen bencés szerzetes, egykori einsiedelni apát a napokban párbeszédfórumot szervezett Ausztriában arról, miként válhatnak a megújulás forrásaivá a plébániák. Idevágó gondolataiból a Vigilia szerkesztősége fordított és közölt néhányat közösségi oldalán.
Lehet, hogy még mindig túl fontosnak tartjuk a plébániákat. Egykor olyanok hozták létre, akik Krisztust követték, és területi alapon szervezetet alkottak. Korábban viszont a területi elv másként festett, mint ma: magától értetődő volt, hogy mindenki azon a helyen nő fel, ahol megszületett és megkeresztelték, itt jár iskolába, itt dolgozik, itt hal meg és temetik el. E szempontból viszont sok minden megváltozott.
Nem az a kérdés, hogy jók-e ezek a változások: új helyzetben vagyunk, és kész. Az egyházban sokszor megtapasztaljuk: megmarad valami olyan, ami egykor helyes volt, de közben a világ változik, mi meg csodálkozunk azon, hogy a dolog már nem működik olyan jól, mint egykor. Kreativitásra van tehát szükségünk.
Hogy a plébániák miként kelhetnek ismét életre, azt nem lehet csak úgy íróasztalnál kitalálni, aztán átültetni a gyakorlatba. Közösen kell tennünk érte, és az egész világon másként fog történni az egész. Németországon, Ausztrián és Svájcon belül is hatalmasak a különbségek: egyes plébániák tényleg virágzanak, másoknál kis túlzással észre sem lehetne venni, ha megszűnnének. Az élő plébániák máshonnan is vonzanak embereket. Ezért talán gyakrabban elég bátornak kellene lennünk ahhoz, hogy elengedjük, ami már elhalt. Nem vallási és szentségi igényeinket kell kielégítenünk. A plébániához tartozó embereknek diakóniát is kell végezniük, és részt kell venniük a politikai közösség életében. Valóban kovásszá kell válniuk, és képviselniük kell azokat a kezdeményezéseket, amelyekkel az evangéliumban találkozunk.
A közösségi tudat is fontos. Sokszor helyettesítek más plébániákon, és elakad a lélegzetem, amikor látom, hogy nincs közösség, és senkit nem is érdekel, a mise után mindenki hazasiet. Ha viszont az embernek van közösségi tapasztalata, felismeri, hogy a közösségnek küldetése van, és beszélgetni kezd másokkal arról, hogyan lehet megvalósítani.
Olyan sokáig hangsúlyoztuk a struktúrákat, hogy sokan azt hiszik, egyes struktúrák már azonosak is a hittel. Amikor a saját plébániámon elkezdtük átalakítani a liturgikus teret, rájöttem, hogy sokszor csak a templomról (Kirche) beszélünk, amikor az egyházat (németül szintén Kirche) emlegetjük. Írtam is egy cikket arról, miért nem „járok” többé „egyházba”: a keresztség révén egyszer már beléptem, és azóta bent vagyok. És ha azt hiszem, hogy az egyház nem más, mint épület, nem pedig közösség, akkor máris érthető, miért kezdenek problémázni egyesek, ha eltávolítok egy padot.
Rosszul kezeltük a dolgokat korábban: ha felújítanak egy templomot, mert leromlott az állapota, az egész egyházmegye bevonódik a munkába, ha viszont egy élő közösség megy tönkre, és megújításra szorul, mindenki kívülállóként nézi, hogy lesz-e valami a dologból.
Forrás: Vigilia
