Karácsonyra készülődve fektessünk nagyobb hangsúlyt az irgalomra, ne tekintsük azt csupán elvont fogalomnak, hanem gyakoroljuk. Ingyenesen felajánlott ajándék ugyanis, amely arra hív minket, hogy engedjük el a bűntudat és a szégyen terheit, amelyek visszatartanak minket az Istenhez vezető úton. Irgalmazzunk másoknak, és magunknak is.
Ahogy a december „váratlanul” betoppan, az adventi időszak megállásra és felkészülésre hív minket. Hangsúlyosan is a remény időszaka, amikor a liturgia is afelé terel bennünket, hogy észrevegyük: valami rendkívülit várunk, a remény jegyében kelünk hajnalban rorátéra, gyújtjuk a gyertyákat vasárnapról vasárnapra, és a növekvő fénnyel együtt növekszik a reményünk is. Legalábbis ez lenne az elmélet, ha fogalmazhatunk így. A gyakorlat ugyanis valahogy más arcát mutatja, a templom falai között felejtjük a hallottakat, legjobb esetben dallamokat dúdolunk, amit a liturgiában hallottunk, vagy a prédikáción gondolkodunk – ha rossz volt, azért, s ha jó, azért. De gondolkodunk-e azon, s látjuk-e azt, hogy e négy hétben a növekvő reményben és várakozásban élünk, várjuk a megváltót (akiről mi tudjuk, hogy Megváltó). Leszakad-e rólunk a régi ruhánk, hogy újat felöltve álljunk készen? Leszakadnak-e rólunk régi szokásaink, hogy helyüket valami újnak adhassák át?
A keresztény emberek körében is nagyon dívik az önvád. Ha elkövet egy bűnt, addig pörög rajta, amíg valami főbenjáró, életellenes dolgot hoz ki belőle, hiányosságokra figyelve éli az életét – önmagának sem tudja megbocsátani, hogy amikor a szomszéd megkérdezte, ráérsz-e most, akkor azt mondta, hogy nem, pedig éppen nem volt semmi olyan dolga, amit ne hagyhatott volna félbe, tehát akkor hazudott, és vége a világnak, és a legrosszabb ember ő, és-és-és… a végén eljut oda, hogy egészen biztosan Isten is elfordult tőle. Persze, sarkított a példa, de értjük talán a lényegét: képtelenek vagyunk megbocsátani és továbblépni.
Miért van az, hogy oly gyakran túlbecsüljük a hibáinkat, miközben alábecsüljük az irgalom átalakító erejét?
Talán azért, mert az emberi természet hajlamos arra, hogy a hibákon rágódjon. Kézzelfoghatónak érezzük őket, mivel az emlékezetbe és az érzelmekbe vésődnek. Egy óvatlan szó, egy megszegett ígéret, egy elszalasztott lehetőség a kedvességre – mindezek úgy maradnak meg az elménkben, mint nemkívánatos vendégek. Ezeknek a pillanatoknak az összesített súlya meggyőzhet minket arról, hogy valahogy javíthatatlanok vagyunk, újra és újra elkövetjük ugyanazt.
Advent azonban más perspektívát kínál – ha hagyjuk. Üzenete az irgalomról szól, ami tulajdonképpen a szeretet egyik arca, mégpedig az, amely látja tökéletlenségeinket, és mégis úgy dönt, hogy átölel minket. Fontos, hogy nem hagyja figyelmen kívül a hibákat vagy mentegeti a károkat; inkább meggyógyít, helyreállít, és az újrakezdés, növekedés lehetőségét kínálja nekünk.
Az Ószövetség gyönyörűen szemlélteti ezt a dinamikát Jónás történetében. Miután a próféta ellenáll Isten hívásának, hogy prédikáljon Ninive népének, végül mégis a közelgő ítéletről szóló üzenetet közvetíti számukra. Az ő legnagyobb meglepetésére és megdöbbenésére az emberek megtérnek, és Isten megbocsát nekik. A próféta nehezen érti meg az irgalmasság eme tettét, története ezzel együtt szolgál emlékeztetőül arra, hogy az isteni könyörület, irgalom gyakran meghaladja az emberi megértést.
Ez a történet egy adventi igazságot visszhangoz: az irgalom mindig nagyobb, mint a hibáink. Jónáshoz hasonlóan mi is nehezen tudjuk felfogni ezt. Habozunk megbocsátani magunknak, még akkor is, ha a továbblépésre való meghívás elhangzik. Az idei advent (ahogy eddig és ezután is mindenik) arra hív minket, hogy megváltoztassuk végre a perspektívánkat, arra emlékeztet, hogy az irgalom nem lehet csupán elvont, „templomban felejtett” fogalom. Ingyenesen felajánlott ajándék, amely arra hív, hogy engedjük el a bűntudat és a szégyen terheit, amelyek visszatartanak minket attól, hogy lépéseket tegyünk az adventi úton, és közelebb kerüljünk Jézushoz. A növekvő fény emlékeztet(hetne) a növekvő irgalomra, és ebből a perspektívából arra is, hogy a múltunk hibái nem kell hogy meghatározzák a jövőnk lehetőségeit. Ha a példabeli szomszédunknak nem is mondtunk igazat, tekintsünk a tényekre: mi történt aznap, hány órát dolgoztunk, hány ember hozott ki a sodrunkból, mennyi minden húzta keresztül az eltervezett dolgainkat, vagy éppen az elmúlt napok mennyire merítettek ki. Értsük meg magunkat, és változtassunk a kommunikációnkon a jövőben – lehet ilyen egyszerű is a megoldás, ha úgy tetszik: a feloldozás.
Amikor az adventi koszorúnkon meggyújtjuk a következő két gyertyát, emlékeztessük magunkat erre: nemcsak a fényt engedjük be, hanem a növekvő irgalmat is, sőt, gyakoroljuk: irgalmazzunk – másoknak és magunknak is. Ne redukáljuk magunkat a legrosszabb pillanatunkra, ne felejtsük el az apró jóságokat, amiket ugyancsak „elkövettünk”.
Karácsony közeledtével gondoljuk át, hogyan oszthatnánk meg ezt az ajándékot másokkal. Van valaki, akinek szüksége van az együttérzésünkre? Egy barát vagy családtag, aki megbékélésre vágyik? Vagy talán a saját szívünknek van szüksége szelídebb érintésre?
Az advent a cselekvő várakozás ideje. Vétkeink és bűneink listázása eltereli a figyelmet arról, amit még a sima fogyasztói társadalom is szeretet ünnepének nevez: ha az emberek próbálnak egymás kedvében járni, vajon a mennyei Atya lenne az, aki nem adja meg a legnagyobb ajándékot, amire vágyunk: a megbocsátást? És ha ő megbocsát végtelen szeretetében, akkor kik vagyunk mi, hogy újra és újra bántsuk magunkat – ahelyett, hogy tanulnánk hibáinkból és törekednénk jobb önmagunkká válni?
Az irgalom elfogadásával – mind az adás, mind a fogadás révén – nemcsak a karácsony örömére készülünk, hanem arra a békére is, amely abból a tudatból fakad, hogy mélyen és feltétel nélkül szeretnek bennünket. Idén decemberben lehetne ez az ajándék, amit magunktól magunknak adunk, illetve mindazoknak, akik vétkeztek ellenünk.
Daniel Esparza / Aleteia.org alapján dg
